Nehezen jut az ember szóhoz a mai fiaskót követően, mivel semmi nem utalt erre előzetesen. Mint az köztudott, a gyenge bajnoki rajt és a dobogós remények elszállta után nemcsak a szurkolók, de a vezetőség deklarált célkitűzése is a Magyar Kupa elhódítása lett, hogy jövőre is Európában szerepelhessünk – motivációs hiányról tehát szó sem lehetett, ilyesmi nem is látszott a pályán. Az erőviszonyokról csak annyit: az ellenfél edzője, Pásztor József előzetesen 1 % továbbjutási esélyt jósolt maguknak – persze ez vélhetően csak altatás volt, annyi azonban bizonyos, hogy a lila-fehérek a két mérkőzés alapján Pozsár pontrúgásain és néhány lendületes kontrán kívül valóban csak a masszív védekezésre koncentráltak, még csak percekre sem tudtak mezőnyfölényt kialakítani. De ha jobbak vagyunk, és még motiváltak is, akkor hogy rendezhetik nélkülünk a negyeddöntőket?

Könnyű lenne mindent a bíráskodásra kenni, de ez sem fedi teljesen a valóságot. Békéscsabán Fábián Mihály hiba nélkül fújt, ma ezt a chilei Álvaro García Miquelről nem mondhatjuk el, ez igaz. A sípmester hozta megszokott formáját, diplomatikusan szólva magyarországi pályafutása alatt kevés olyan ténykedése akadt, ahol a felek maradéktalanul elégedettek lettek volna vele. Ma talán nem húzta meg a megfelelő határvonalat a keménység és a durvaság között, valamint néha érthetetlen szabálytalanságokat látott, ám a kétes helyzetekben védhetően ítélt: mindkét oldalra befújt egy megadható 11-est, valamint mindkét oldalon, ráadásul néhány perc leforgása alatt villant egy jogosnak ítélhető piros lap. A csabai büntető előtt nem volt les, az utolsó percben kezezést reklamáló közönségnek a felvételeket látók szerint nem volt igaza. Így tehát igazságtalan lenne mindent a chilei sípmesterre fogni, nem ő hibázott kétszer is az egyenlítések előtt, nem ő hagyta ki a ziccereket, a cserék elfogyta utáni sérülés pedig mindig benne van a pakliban (Klein esete egyébként rendkívül peches volt, a kemény becsúszás egyszerre találta el a lábat és a labdát és nem hátulról érkezett, kiállítást biztosan nem ért), főleg ha bő fél órát kell így játszani.

Egész egyszerűen ezen a két meccsen minden összejátszott ellenünk. Már Békéscsabán is nyerni kellett volna, Abdi, Pölöskey, Otten és Somália is óriási ziccerekben rontott, de a messzi, ködös estén lejátszott mérkőzésen talán mindenki úgy volt vele: jó az iksz, a visszavágón nem lehet gond. Egyedül az idegenben rúgott gól hiánya lehetett zavaró, de egyértelműen látszott, hogy sokkal jobb erőket képviselünk, és hősies védekezéssel, egy-egy pontrúgással és kontrával nem lehet kétszer kihúzni… Hát most már tudjuk, hogy ki lehetett. Ráadásul a visszavágón kétszer is vezettünk, a kezünkben volt a továbbjutás. Még az is belefért, hogy a Békéscsaba legnagyobb fegyverét, a pontrúgást egyszer eladja ellenünk, hiszen újra nálunk volt az előny, még emberelőnyben sem nyomott az ellenfél. És ismét bebizonyosodott, hogy milyen igazságtalan játék a foci, hiszen sem a lilák nem érdemeltek újabb gólt, sem az ősz felfedezettje, Jova nem szolgált rá, hogy az ő hibája legyen sorsdöntő. Ennek ellenére 9 emberrel, igazi kapus nélkül is mi próbálkoztunk, melynek 3 percen belül az lett az eredménye, hogy egy főre olvadt emberhátrányunk Tchana fegyelmezetlensége után. Jellemző, hogy a játék képén ez egyáltalán nem látszott meg, noha az Előrének elég lett volna egyszer lövőhelyzetbe kerülni 20 méteren belül Rósa Dénes vészkapussal szemben, és vélhetően mindent eldönthettek volna, de ez eszükbe sem juthatott lelkesen támadó csapatunk ellen. Tényleg megérdemeltük volna a harmadik találatot, ám minden lehetőségünk a kapu fölé szállt.

A baj az, hogy mondataimban sok a “volna” szó. Tény, hogy a Békéscsaba jutott a legjobb 8 közé, amit azért sajnálhatunk rettenetesen, mert az MTK a hazai vereség után óriási bravúrt végrehajtva győzött az NB1-ben egyébként otthon veretlen Pécs vendégeként, így idén is összejöhetett volna az örökrangadó, másrészről még a negyeddöntőben is megadathatott volna, hogy alacsonyabb osztályú ellenfél ellen küzdhessünk meg. Mindezt elszalasztottuk, valamint alighanem az európai kupaindulást is. Erre talán egyetlen halvány reménysugár kínálkozik: a Győri ETO nemzetközi eltiltása vélhetően már érvényben marad, így hiába magaslik ki a Debrecen, a Győr és a Videoton a bajnokságból, így még a 4., sőt, extrém esetben az 5. helyezés is EL-t érhet (ez akkor következhet be, ha a Vidi nyeri a kupát és ők, valamint az ETO lesznek a másodikok és a harmadikok – ekkor a Vidi a kupagyőzelem jogán indulna az EL-ben, a Győr pedig az eltiltás miatt nem számítana, így csúszna lefelé az EL-szereplés joga a 4. és 5. helyre). Persze jelen pillanatban ez csak álom, sokkal könnyebb lett volna kupát nyerni, főleg ilyen sorsolással – a presztízsértékről nem is beszélve. De ennek már vége…

Óriási várakozások, készülődés, felfokozott hangulat jellemezte a találkozót. Mint az ismeretes, a diósgyőriek majd’ 2 héttel a meccs előtt kezdték árulni a hazai jegyeket, amik már a második napon kivétel nélkül gazdára leltek. Néhány nap csúszással az Üllői úton is ugyanez játszódott le: a szombati pénztárnyitás után vasárnap este, a Kaposvár elleni ütközet után bejelentették, hogy a vendégtikettek is elfogytak. Ezt követően mindkét együttes kirimánkodott a hatóságoknál még néhányszáz belépőt a sajátjainak, amiért már-már verekedtek az emberek. Ekkora érdeklődés egy NB1-es összecsapás iránt manapság szinte példa nélküli, jómagam nem is tudok visszaemlékezni arra, hogy mikor volt ilyen utoljára. Vélhetően háromszor ennyi jegyet is gond nélkül eladtak volna a klubok, mindenki erre a találkozóra várt, amely mellesleg lezárta a 2011-es naptári évre az OTP Bank Ligát – méltó búcsú volt.

Ennek megfelelően a DVTK illetékesei mindent megtettek a szurkolók kiszolgálásáért, akiknek a túlnyomó többsége - az ütemesen érkező fradistákat leszámítva – már a kezdés előtt bő 1 órával elfoglalta helyét az Andrássy úti stadionban. Noha az elmúlt hetekben nagy népszerűségre szert tevő előénekes kislány ezúttal érthető okokból nem kapott szerepet, két helyi kötődésű rockzenekarral, lokálpatrióta dalokkal, EDDA-slágerekkel, lelkes hangosbemondóval és többtucatnyi táncoslánnyal készültek a szervezők, valamint egy ötletes, ám rosszul kivitelezett akcióval: a két tribünön kihelyezett többezer lufit a kezdő sípszó környékén kellett volna kidurrantaniuk a hazaiaknak, puskaropogásra hasonlító hangot előidézvén, ám az összehangolás nem sikerült jól, így nem is szólt akkorát.

Én személy szerint a felvezető program szereplőin is kivétel nélkül azt éreztem, mint a DVTK-játékosokon a 90 perc alatt: mindenki görcsösen próbált a maximumra törekedni, és ez imitt-amott a teljesítmény rovására ment. A miskolciak nem tudták elképzelni, hogy ezen az estén ne győzzenek (ennek még a fent említett lelkes szpíker is hangot adott), és miután kétszer is megszerezték a vezetést egy szöglet utáni fejessel, valamint a már védjeggyé vált Luque-bombával, a szünetben vélhetően még erősebbé váltak ezen reményeik. Pedig már az első félidőben is lehetett számunkra bíztató jeleket látni: többet birtokoltuk a labdát, kreatívan játszottunk, többször kerültünk az ellenfél védelme mögé, és a szerencse is mellénk állt Somália góljánál. Az előny mégis odaát volt, és az utóbbi egy-két szezonban ez általában azt jelentette, hogy nem tudunk felállni a padlóról.

Ez a csapat azonban Détári Lajos érkeztével mentálisan hihetetlenül megerősödött. Emlékezzünk csak: Pápán is hátrányból fordítottunk idegenben, és most sem tört meg a lendületünk, továbbra is lefociztuk a zsúfolt lelátók előtt játszó diósgyőrieket, ami szemmel láthatóan egy idő után frusztrált minden hazai kötődésű embert a stadionban. Különösen azok után, hogy előbb Vadász Viktor, majd néhány percre rá a komplett piros-fehér védelem újabb gólokat ajándékozott nekünk, melyekkel megérdemelten átvettük a vezetést. Ezt követően már a csodálatos Fradi-tábor gond nélkül leszurkolta a tízszeres létszámfölényben lévő diósgyőrieket, akik vélhetően rendkívül csalódottan mehettek haza, egy darabig nem elfelejtve ezt a hideg estét. A lefújást követően újból egymásra talált csapatunk és táborunk, az öröm minden egyéb probléma mellett úrrá lett a vendégszektoron.

Jelen pillanatban Diósgyőrben győzni önmagában is óriási dolog bárki számára, de a tegnapi siker ennél sokkal fontosabb volt. Ugyan még mindig csak 4 pontnyi távolságra vagyunk a kieső 15. pozíciótól, ám micsoda különbség van a 4 és az 1 között! Különösen úgy, hogy a rendkívül tömör alsóház következtében ez 9. helyen való telelést jelent nekünk. Ezen felül a tegnapi sikerrel talán végleg megmutattuk, hogy minőségi különbség van a mieink és a többi hátsó régióban tanyázó együttes között játékban – ezt néhány fordulóval ezelőtt, amikor 5 ponttal, önbizalom nélkül, vészesen távolodva a bennmaradástól érkeztünk Pápára, még csak a javíthatatlanul optimisták látták. Détári Lajos tehát el tudta hitetni a játékosokkal, hogy jó futballisták, ezt aligha lehet elvitatni tőle. Ne felejtsük el: játékban sosem volt gondunk. Hihetetlen adat, de igaz: a teljes őszi szezonban, a június 30-i örmények elleni EL-meccstől kezdve a tegnapiig bezárólag senki nem tudott 90 perc alatt 2 gólnál többet lőni nekünk, sem az NB1-ben, sem az MK-ben, sem az EL-ben. Hármat mindössze egyszer kaptunk, de azt is csak a 2×15 perces hosszabbításban Aalesundban. A problémák az ellenfél kapuja előtti bizonytalanságokból fakadtak, mely egyre inkább csökkentette a végén már a nullához konvergáló önbizalmat.

Alighanem a tegnapi diadallal ennek tényleg vége. Anyagilag is egyre stabilabb a klub, és néhány poszton – de tényleg csak néhányon – történő minőségi téli erősítéssel és egy jó felkészüléssel ha a bajnoki dobogó már nem is valószínű, ám a Magyar Kupa elhódítása mindenképpen reális célkitűzés. Természetesen ehhez először még idén a Békéscsabát kell abszolválni, de ez jelenleg – nem lebecsülve az ellenfelet, de reálisan tekintve az erőviszonyokra - nem lehet probléma, különösen oda-visszavágós rendszerben. Ha van egy pici szerencsénk, tavasszal egy dupla örökrangadóval folytatódhat a menetelésünk a végső cél felé, hiszen tegnap este óta tudjuk: az MTK-Pécs meccs továbbjutója vár ránk, ha a Viharsarokban nem fúj el minket a szél. Úgy legyen!

Simon József

A találkozót megelőző héten a magabiztosság és a nagyképűség határait feszegető nyilatkozatokat olvashattunk a lilák több játékosától: Balajti kifejtette, hogy sokkal jobb csapat az övék és nyerni fognak, Simon Krisztián még ennél is tovább ment, szerinte 4 újpesti gól is realitásnak számított. Talán kimondhatjuk: a duma tekintetében fölénk kerekedtek, ám a sokat látott szurkoló már ekkor elereszthetett egy enyhe mosolyt magában, mert az élet számos területén gyakran megesik, hogy akinek nagyobb a szája, az végül csúnyán alulmarad a tettek mezején. Minden fradista reménykedett abban, hogy a pályán adunk majd csattanós választ ezekre a nyilatkozatokra, ám amit ott láttunk, az talán legszebb álmainkat is felülmúlta.

Az első perctől kezdve támadólag léptünk fel, látszott, hogy a mieink sokkal jobban fel vannak tüzelve a rangadóra, és hamar be akarják vinni az első döfést. Erre a 7. percig kellett várni, amikor is a bizalommal remekül élő Pölöskey és a kezdőcsapatba visszakerülő Somália egy előrevágott labda után ketten kigurigázták a teljes újpesti védelmet. Ekkor már érezni lehetett, hogy ez egy más meccs lesz, mint a korábbiak, mert eddig mindössze kétszer fordult elő ebben a szezonban, hogy mi lőttük az első gólt. Azonban senkinek nem jutott eszébe, hogy leálljon, és talán már a 12. percben végleg el is dönthettük volna a 3 pont sorsát, ha Hakola belövi a teljesen felesleges újpesti szabálytalanság után megítélt jogos büntetőt, de Balajcza óriási bravúrral hárított. Ha valami hiányérzetünk lehetett a tegnapi napon, akkor az talán ez a pont volt, mert ha a finn ott gólt szerez, akkor komolyan felcsillant volna a 6-0-ért való direkt visszavágás reménye. Na de ne legyünk telhetetlenek, főleg annak tudatában ne, hogy még itt sem tört meg a csapat, később Somália is beköszönt, és a 2-0 a minimális előny volt, amit félidőben megérdemeltünk a játék képe alapján. A szünet után aztán már kontrákra rendezkedtünk be, átadtuk a területet a liláknak, ám helyzetig talán egyszer jutottak el, az utolsó 20 perc pedig újra a mienk volt, amire Lisztes tanári fejesgólja tette fel a koronát.

A derby-n nemcsak csapatként, de egyéni teljesítményekben is felülmúltuk az ősi riválist. Ellenfelünknél a legjobb produkciót kétségtelenül a kapus, Balajcza Szabolcs nyújtotta. Jellemző momentum volt, hogy szemlátomást őt viselte meg leginkább a sima vereség (legalábbis a mérkőzés utáni nyilatkozatából és a szurkolókkal való társalgásból ez jött le), noha messze ő tehetett róla legkevésbé. Ha nem védi ki a tizenegyest, ha nem véd azon kívül is többször bravúrral, ha nem él együtt annyira a játékkal, akkor tényleg kivégzés lett volna. Rajta kívül a szintén rutinos, némileg váratlanul kezdőbe kerülő Kabáton és Rajczin látszott, hogy az elszántsággal nincs probléma, szerencsénkre ez csak szabálytalanságokban mutatkozott meg. Azt azonban bátran kimondhatjuk, hogy a komplett védelem és középpálya betlizett. Ellentétben velünk: nem emlékezhetünk egyetlen gyenge teljesítményre sem. A szurkolók által sokat kritizált, télen kis híján távozó, talán utolsó lehetőségét megragadó Pölöskey a múlt heti produkciója után ismét szenzációsan játszott, ami most már egy rendkívül fontos gólban is megmutatkozott. Sarkalatos pont volt, hogy a széleket szinte hibátlanul zártuk le: sem Barczi a bal oldalon, sem a villámgyors Simon a jobbon nem bírt őrzőjével, Marótival és Juniorral, noha egyértelmű, hogy az Újpest a két szélen a legerősebb. Hátul Balog és Klein rendkívül magabiztosan takarított, mintha csak évek óta együtt játszanának, a középpálya közepén pedig nemcsak minőségi, hanem mennyiségi fölényben is voltunk a két hadrend közötti különbség okán. Az már csak hab a tortán, hogy mindhárom gólunkat szélső beadás előzte meg, tehát tulajdonképpen saját fegyverükkel győztük le a Megyeri útiakat.

Nagyon kellett ez a siker, hiszen tegnap a csapatból végre kijött az a teljesítmény, ami eddig is benne volt, de amit részben a balszerencse, részben az egyre fogyó önbizalomhiány miatt utoljára az Európa Ligában csodálhattunk meg. Ezzel nemcsak az év legfontosabb két meccsének első felvonását nyertük meg, hanem végre elkerültünk a kieső 15. pozícióból, ahová paradox módon az első győzelmünk megszerzésekor csúsztunk, és azóta ottragadtunk. Túlzás nélkül állítható, hogy három olyan mérkőzésünk következik, amelyek bár nem lesznek könnyűek, mégis mindnek mi vagyunk az esélyesei. Ha ezeket be tudnánk húzni, akkor már sokkal inkább a jelenleg 12 pont távolságra lévő dobogóra, mintsem a kiesés elkerülésére kell fókuszálnunk. Ki gondolta volna ezt 8 napja? Na de a következő bajnoki előtt van egy talán még fontosabb állomás: szerdán Szolnokon muszáj továbbjutnunk a Magyar Kupában…

Hajrá Fradi!

Simon József

Détári Lajos kinevezése után rögtön győzelemmel debütált a sereghajtó ZTE ellen, ám utána három előre is rendkívül nehéznek ígérkező mérkőzésen sajnos vereséget szenvedtünk, így a mester és a játékosok vállára egyre nagyobb súly nehezedett. Ezúttal a Lombard otthonába látogattunk, egy olyan helyre, ahol eddig bajnoki meccsen mindig győzni tudtunk, de egyben egy olyan helyre, ahol minden csapatnak meg kell izzadnia a pontért, pontokért.

A kezdőcsapatok mindkét oldalon szolgáltattak némi meglepetéssel. A mieinknél a hadrend maradt a KTE-meccs óta megszokott 4-1-4-1-es felállás, ahol a védekező szekció Klein érkezésével állandósulni látszik a Jova – Maróti, Balog, Klein, Junior – Otten hatosfogattal, azonban a középpályán és elöl is akadt egy váratlan húzás. Az eddig Détáritól maximális bizalmat kapó Tóth Bence ezúttal csak a kispadon kapott helyet, bekerült viszont a kezdőbe az utoljára a 2. fordulóban pályára lépő Józsi György. Elöl pedig Oláh és Homma még a keretből is kimaradtak, a cserék között viszont megtalálhattuk a rehabilitált Abdit és a sérüléséből felépülő Somáliát is. A Lombardban az eltiltás miatt hiányzó észt válogatott Sander Purit hatalmas meglepetésre az idei szezonban először bizonyítási lehetőséget kapó Németh Milán pótolta a középpálya bal oldalán (aki azon túl, hogy idén még nem játszhatott az NB1-ben, a tavalyi évben is balhátvéd pozícióban szerepeltette Véber György), emellett alaposan át kellett rendeznie a védelmet a pápai mesternek, hiszen 3 alapemberére sem számíthatott sérülések miatt, így bekerült az együttesbe Tóth Gábor, Présinger Ádám és Horváth Levente is (utóbbi a középpályára, ahonnan Farkas Attila került egy sorral hátrébb az idén megszokotthoz képest).

Miután alaposan bemelegítettek a játékosok a hűvös időben, kezdetét vehette a meccs, ahol tulajdonképpen semmi váratlan nem történt. Mi pontosan úgy játszottunk, ahogy egy nehéz helyzetben lévő csapathoz illik: győzelemre az első perctől fogva. Arra hamar rájöhetett mindenki, hogy ahogy eddig gyakorlatilag soha, úgy most sem fognak minket lefocizni a pályáról, noha az ellenfél is jó erőkből állt. A kérdés csak annyi volt: végre lesz egy kis szerencsénk és felénk billen a mérleg nyelve, vagy újból lógó orral utazhatunk haza, mert a nüanszok nem mellettünk döntöttek? Détári Lajos a Videoton elleni találkozó utáni sajtótájékoztatón azt mondta: nagyon várja a pillanatot, amikor végre vezetést szerzünk és nyugodtan játszhatunk. Nos, erre jó esélyünk volt már az első 45 perc során is, hisz míg a hazaiak csak egy szöglet utáni mellécsúsztatott fejessel jelentkeztek, addig mi többször is megdolgoztattuk a szemlátomást remek formának örvendő Szűcs Lajost. A legközelebb talán Maróti és Hakola járt a gólhoz, ám a kissé hirtelen történő lefújást követően (Balog épp szöglettel felérő bedobáshoz készülődött, amikor megharsant a hármas sípszó) még gólnélküli döntetlent mutatott az eredményjelző.

Aztán rögtön a második félidő legelején egy váratlan szituációban, miután egy pillanatra mindenki Fábián játékvezető hasraesésén mulatott, megvillant az ex-barcelonai Goran Marić klasszisa, és egy szenzációs megoldás után vezetést szerzett a Pápa. Ekkor nagyon sok fradista gyomor összeszorulhatott, mert utoljára április 24-én, az MTK-pályán tudtunk hátrányból fordítani, az idei évadban pedig megannyiszor átéltük már, hogy minimum ugyanolyan jól játszunk, mint az ellenfél, de a gólt ők lövik… Nos, az említett MTK meccsel annyi párhuzam mindenképp vonható, hogy szerencsére ott sem és itt sem voltunk sokáig hátrányban, mert egy védelmi hiba után Somália üresen maradt és fejjel kiegyenlített. Véber György a sajtótájékoztatón megjegyezte, hogy bár mindkét csapatnak gratulálnia kell, és ez az a győzelem, ami után nincs szégyenkeznivalója a vesztes félnek sem, azért az első gól előtti szituációra külön felhívta játékosai figyelmét a szünetben, mégis megtörtént a hiba hátul. Nüanszok… Végre mellénk állnak? – kérdezhettük meccs közben. Amikor Marić közeli lövését Jova óriási bravúrral védte, egyre inkább azt érezhettük, hogy igen a válasz, aztán 1 percre rá Pölöskey kihagyott ziccerénél újra gondolkodóba eshettünk ezügyben. Végül jött a néhány hete itt lévő Klein, és Józsi szabadrúgása után mindenkinél egy fejjel magasabbra ugrott, a labda pedig néhány centivel a kapufák találkozása mellett landolt – a jó irányban! Igen, a nüanszok mellénk álltak. Ezután már hiába cserélt védekező középpályás helyett csatárt Véber mester, érezni lehetett, hogy megszerezzük a 3 pontot.

Kétségtelen, hogy ez a mai a szív diadala volt. Nem estünk össze hátrányban sem, sőt, rátettünk még egy lapáttal az addig sem rossz teljesítményre, és legyőztünk egy jól játszó ellenfelet a saját otthonában. Mi adjon lendületet nekünk, ha nem ez? Most még ugyan kieső helyen állunk, de ha megnyerjük a derby-t, akkor óriási esély van rá, hogy újra a vonal felett legyünk: ha 1 góllal győzünk, akkor az Újpestet még gólkülönbséggel nem előzzük meg, de a Kaposvárnak Szombathelyen kéne nyernie ahhoz, hogy előttünk maradjon; amennyiben 2 vagy több góllal verjük az Újpestet, akkor viszont már biztosan megelőzzük a lilákat jobb gólkülönbséggel. Tippem szerint nem lehet kérdéses, hogy két hasonló állapotban lévő csapat mérkőzésén a hazai pálya előnye a fantasztikus közönséggel a főszerepben győzelembe hajszolja együttesünket, ezt követően pedig (az időjárás áldásával) a következő csapatok várnak még ránk 2011-ben: Siófok idegenben, Paks itthon, Kaposvár itthon, Diósgyőr idegenben, Debrecen itthon. Személyes tippem a hátralévő 6 fordulóra: minimum 11 pont…

Hajrá Fradi!

Simon József

Egyvalamit szeretnék leszögezni az elején: természetesen nem normális állapot, hogy a Ferencvárosnak a biztos bennmaradás és a középmezőny aljának elérése legyen a reálisan kitűzendő célja a bajnokság egyharmadának elteltével. Ez a szezon rendkívül rosszul kezdődött, és alighanem erre senki nem gondolt volna komolyan az első nyári meccsek után. De ha már így alakult, akkor meg kell barátkozni a gondolattal, hogy ez a bajnokság elúszott, koncentrálhatunk a Magyar Kupára (azért azt ne felejtsük, hogy ez a kiskapu még nyitva maradt arra az esetre, ha mégis Európáról álmodnánk) és a kiesés elkerülésére.

És úgy érzem, hogy ha ezt elfogadtuk, ha már nincsenek túlzó ábrándjaink bajnoki címről és dobogóról, akkor kicsit másképpen értékelhetjük a helyzetet. Ez az állomány nem kieső, ezt bárki józan ember megállapíthatja. Legalább 3-4 együttes van az NB1-ben jelenleg, akik a játékoskeretet egy az egyben elcserélnék a mienkre, néhány játékosunk pedig bármelyik csapatban kezdő lenne (pl. Otten). Különben is, miért beszélünk 10 forduló után kiesésről? Persze, hogy frusztráló ott állni most már fordulók óta, de még mindig pontosan kétszer annyi van hátra a szezonból, mint amit magunk mögött hagytunk, benne egy hosszú átigazolási időszakkal és alapozással. Minél hátrébb állunk a tabellán, annál könnyebb pontokat ledolgozni az előttünk állókon. Márpedig előttünk féltucat csapat 2 győzelemnyi távolságon belül található.

A vészharangok kongatásának rendkívül korai mivoltát egy 2006-os példával szeretném illusztrálni. Az élvonalba frissen feljutó REAC 24 forduló után 16 ponttal állt a tabellán, olyan játékoskerettel, ami nagyságrendekkel gyengébb volt a mi mostani állományunknál. A hátrány 5 pont volt a Vasassal szemben a bentmaradásért vívott harcban, és már csak 6 forduló maradt ennek ledolgozására, az addigiaknál nehezebbnek ígérkező meccseken. Mindenki, élén a REAC-szurkolókkal biztosra vette már, hogy megvan a Pápa mellett a másik kieső, erre mi történt? A Vasas 3-szor kikapott, a REAC pedig győzött Sopronban, majd éppen ellenünk és végül Kispesten is, és írdd és mondd 3 forduló alatt a -5 pont +4-re változott, és ez meg is maradt a 29. forduló végén is, ami azt jelentette, hogy az utolsó játéknapot már tét nélkül várhatta hátul mindenki, és a Vasas búcsúzott (volna, ha nem zártak volna ki minket, de az már egy másik történet…). Az imént leírtak hol vannak ahhoz képest, hogy még 20 forduló hátra van és 3 pont a hátrány? És higgyék el, a REAC soha az életben nem engedhetett meg magának olyan játékosokat, mint Otten, Oláh, Hakola, Klein, de nyugodtan említhetném a rossz formája ellenére akár Csizmadiát is…

Ennyit a statisztikai részről, most nézzük a játékot. Tény, hogy a 10 meccs során egyszer sem kaptunk 2 gólnál többet – ha a bekapott gólok szerint állítjuk sorba az NB1 csapatait, akkor 9. helyen tanyázunk. Tény, hogy egyetlen meccsen sem vertek minket játékban agyon, sőt, talán maximum 2 olyan találkozót lehet említeni, ahol az ellenfél egyáltalán jobban futballozott (a Honvédra és a Haladásra gondolok, de közülük is leginkább a Haladásra). Számolatlanul juthatnak eszünkbe azok a mérkőzések, ahol nekünk volt több helyzetünk, mi rúgtuk a kapufákat, mi hagytuk ki az ajtó-ablak helyzeteket, mégis mi vesztettünk (pl. többek között Pécs, Vasas). Akkor mi lehet a baj? Látszólag egyszerű a válasz: rossz döntéseket hozunk a kapu előtt, ezáltal hátul elég 1-2 hiba ahhoz, hogy elússzon a 3 pont. Persze nem ártana egy jó csatár, aki szabadon igazolható és azonnal bevethető, de én más irányból közelíteném meg a helyzetet: nem mehet 30 fordulón keresztül az, hogy jobbak vagyunk és mégsem győzünk. Előbb-utóbb Oláh is be fogja rúgni a helyzeteit, hiszen nem felejtett el focizni, előbb-utóbb a játék képének megfelelő eredmény fog születni, sőt, biztos vagyok benne, hogy lesznek olyan meccsek is, ahol nem érdemelnénk győzelmet, mégis nyerünk. Hogy miért mondom ezt? Mert a játék egyáltalán nem tragikus, a helyzeteink megvannak, és rendkívül sok idő van hátra.

Csak egy kis türelemre és optimizmusra buzdítanám a szurkolókat! Ha átnézünk Újpestre, azt láthatjuk, hogy még nálunk is nagyobb a gond: kulcsjátékosok távoznak (nem túl jó szájízzel) szezon közben, a tulajdonos ellen nyomoznak, felszámolási eljárást kezdeményeztek a klub ellen, 9 sérülttel készülnek a meccsekre, és mégis… Már két 4-1-es hazai győzelmen vannak túl, legutóbb a Haladás ellen épp egy olyan találkozón, ahol sem játékban, sem helyzetek számában minimum nem maradt alul az ellenfél. Higgyék el, kedves olvasóink, nekünk is lesznek ilyen meccsek! Higgyék el, hogy az Újpest nem jobb csapat nálunk! Higgyék el, hogy az idény végére közünk nem lesz a kieső zónához! De a Magyar Kupát még megnyerhetjük…

Simon József

Ritkán adódik olyan helyzet, hogy egy bajnokság közbeni miniszünet után egymásnak feszül két abszolút vadonatúj együttes. Most azonban ez történt, hiszen adott volt egy Ferencváros egy debütáló szakmai igazgatóval és 2 új futballistával, valamint egy ZTE egy debütáló vezetőedzővel és 3 (vagy inkább Tökölivel együtt 3,5) új játékossal. Az új szakvezetők egészen eddig rejtegették lapjaikat, hiszen a válogatott szünetben rendezett két Ligakupa-fordulóban mindketten a tartalékcsapatot és néhány mellőzött visszajátszót szerepeltettek, ráadásul úgy, hogy ők maguk le sem ültek a kispadra. Nos, meglepetés elsősorban a mi kezdőnkben adódott, hiszen bár jómagam nem vagyok szakember, mégis a kapust leszámítva eltaláltam a ZTE kezdőjét tegnapi Ellenfélnézőben című cikkemben, ellenben arra valószínűleg még maga Prukner László sem számított, hogy a mieinknél Maróti lesz a jobbhátvéd (ennek köszönhetően Otten feljebb szerepelhet), de a Balog-Csizmadia belső védő párosra sem biztos, hogy sokan tippeltek volna (igaz, ez utóbbi talán kisebb meglepetésnek számít annak tudatában, hogy Grúz tegnap pályára lépett az NB2-es meccsünkön).

A mindkét együttes által alkalmazott 4-1-3-2-es hadrendben hamar kialakultak a párharcok, és jól jellemzi ezek alakulását, hogy a zalaiak kulcsemberei sorra sárgázódtak be egy-egy elkésett belépő után. Fittebben, dinamikusabban mozogtak mieink, és ennek már az első félidőben is enyhe mezőnyfölény lett az eredménye. Vezető gólt azonban még nem sikerült szerezni, mivel úgy tűnt, az átok sosem ér véget: megint eltaláltuk a kapufát (ezúttal Oláh), és megint kifelé pattant… Szinte összeszámolni sem lehet már, hogy hány ilyen eset történt a szezonkezdet óta, ráadásul közvetlenül a lefújás előtt a remekül mozgó Hakola kiváló egyéni alakítás után szerzett találatát is érvénytelenítette Szabó Zsolt játékvezető (erősen véleményes ítélettel). Itt akár meg is törhetett volna egy picit a lendületünk, ám a mai napon kifutó csapat mentálisan erősnek bizonyult, és összezuhanás helyett még egy lapáttal rátett. És ahogy az a mesében is lenni szokott, ha megdolgozuk érte, a szerencse is mellénk szegődik. A fegyelmezetlen Meyé második sárga lapja után már tényleg szinte felbillent a pálya, a 66. percben pedig az a pillanat is elérkezett, amit szinte már el sem hiszünk: befelé pattant a kapufáról egy lövés! Ez ráadásul Oláh első bajnoki gólját jelentette ferencvárosi színekben, remélhetőleg ezzel ő is végleg megtalálta góllövő cipőjét, és meg sem áll a tőle szokásos 10-15 találatig. Innentől kezdve már érezni lehetett, hogy eldőlt a mérkőzés, a kiválóan játszó Somalia harcosságát követően Tóth egy higgadt megoldással növelte az előnyt, ami könnyen még nagyobbra duzzadhatott volna, ha Oláh lába előtt a lövés pillanatában nem pattan fel egy göröngyön a labda ajtó-ablak helyzetben.

Nagy kár azért a lehetőségért, mert bár tény, hogy a mai napon a legeslegfontosabb cél az első győzelem megszerzése volt, és ez sikerült is, de bizony nem volt mindegy, hogy 2-0 vagy 3-0 a végeredmény. Azért nem, mert így az a faramuci helyzet állt elő, hogy a nagy nehezen megszerzett első győzelem és jó játék után most először kieső helyen zártunk egy fordulót, hiszen az ősi rivális Újpest tegnap hozzánk hasonlóan szintén megszerezte első sikerét, de ők 3-mal ütötték ki a Pécset, így már nemcsak pontszámban és győzelemszámban azonos a két együttes, de gólkülönbségben is, több lőtt góllal viszont megelőztek minket a lilák. Persze ez csak formalitás, hiszen titkon mindannyian arra várunk, hogy innentől kezdve beindul a henger és sorra aratott győzelmeinkkel meg sem állunk minimum a középmezőnyig, ám a következő, nagyon nehéznek ígérkező meccsek előtt talán lélektanilag sem jött volna rosszul, ha a kiváló játékkal megszerzett három ponttal nem csúszunk a vonal alá…

Mindenesetre egyet bizton állíthatunk: ha dinamikában, sikeréhségben, önbizalomban a maihoz hasonlót tudunk nyújtani a későbbiekben, akkor nincs félnivalónk Győrben sem, Kecskeméten sem, de még a Videoton ellen sem (ellenük ráadásul hazai pályán). A kései ébredésnek és a látszólag könnyebb meccseken elhullajtott pontoknak azonban ez az ára: most már rangadókon kell bizonyítanunk, hogy készen állunk a feladatra, és az első 3 Európa Liga-meccsen látott játékot tudjuk nyújtani. Ez esetben a Ferencvárostól kell rettegnie az aktuális ellenfeleknek, és nem fordítva. És akkor hosszabb távon semmiképp sem az a kérdés, hogy a vonal alatt vagy felett táncolunk-e éppen pengeélen.

Hajrá Fradi!

Simon József

Érdekes pszichológiai tanulmányokat lehetne írni arról, hogy pontosan milyen folyamatok zajlanak le egyes játékosokban, illetve egyes játékosok között egy komoly sokkhatás után. Mert valljuk be, minden szurkolónak a mai napig beötlik az aalesundi kiesés, és főleg annak körülményei. Addig minden szép és jó volt, megnyertük minden edzőmeccsünket (ráadásul erős csapatok ellen, hiszen a Dunaszerdahely, a Temesvár, de főleg a Lokomotív Moszkva nem intézhető el egy kézlegyintéssel), oda-vissza legyőztük örmény ellenfelünket az EL 1. fordulójában (az itthoni meccsen kimondottan közönségszórakoztató játékot nyújtva), végül az azóta erejét bizonyító Aalesund is örülhetett, hogy csak egygólos vereséggel távozott tőlünk. Tettük mindezt úgy, hogy Prukner László számtalan helyen lenyilatkozta azt az evidens tényt, hogy az ismert okok következtében végbemenő játékosvándorlás miatt még nem kész a csapatunk, amit csak erősített a többi gárdáénál rövidebb felkészülés és a játékosok különböző edzettségi állapota. Aztán elutaztunk Norvégiába, és egy nekünk álló meccset vesztettünk el egymás után kétszer az utolsó pillanatban. Nehéz nem észrevenni, hogy azóta fenekestül fordult fel minden: képtelen vagyunk győzni, a kapufák kifelé pattannak, a ziccereink kimaradnak, de ha az ellenfélnek adódik egy komoly lehetősége, az bemegy. Mindennek következtében (is) morális válság alakult ki az öltözőben, melynek végeredményét mindenki ismeri: saját magunk voltunk kénytelenek lemondani két kulcsjátékosunkról, két rossz döntés közül (menjenek vagy maradjanak?) a kisebbik rosszat választva.

Tényleg nehéz mit mondani jelenlegi helyzetben, és alighanem a Prukner mesternek sem könnyebb a dolga. Ma is minden váratlant bevetett a pályán, amit csak tudott: debütált az NB1-ben a fiatal Sváb Dániel, aki a második félidő derekáig kiváló teljesítményt nyújtott a védelem bal oldalán. Alighanem lecserélése pillanatára elkészülhetett erejével, mert a végére már akadtak hibák a játékában, de amíg ez meg nem történt, addig úgy futballozott, mintha évek óta biztos alappillére lenne a hátsó alakzatnak. A Sváb bekerülésével a jobbhátvéd posztjára szoruló Junior teljesítményét jól jellemzi, hogy már az első félidőben lecserélték emberét, Tchamit, pedig a lelátóról nem tűnt sérültnek. 0-0-ig talán több lehetősége volt ellenfelünknek, de a gól után azonnal váltottunk, jól küzdöttünk, és ha legalább fele akkora szerencsénk van Pölöskey helyzeténél, mint a kispestieknek a szabadrúgás után, akkor ponttal távozunk. De ilyenkor semmi sem jön össze.

A tréner biztos abban, hogy megoldjuk a problémáinkat, a nyilvánvaló kérdés mindössze annyi, hogy ha ez holnap egy csettintésre megtörténne - mint ahogy nyilván nem fog -, akkor se lennénk-e már túl későn? A Győr 13 pontra húzott el tőlünk, a Debrecennek egy meccsel kevesebbet játszva már megvan a 10 pontos előnye, a Videoton eleddig szintén csak egyetlen vereséggel bír. Mi pedig 5 forduló elteltével is mindössze 2 ponttal a tarsolyunkban kullogunk a hátsó régióban. Hogy miért ezekről a csapatokról beszélek? Ez persze szubjektív vélemény, de szentül hiszem, hogy játékosaink nem lettek rosszabbak a szezon eleje óta. Emlékezzünk vissza, minden szakértő – még a Fradihoz semmi esetre sem köthetőek is – egyöntetűen a tabella elejére várták együttesünket, akár titkos bajnokesélyesként is aposztrofálhattuk volna magunkat. Ahogyan az elején említettem, a szezon pontosan így is indult, ettől azonban már végérvényesen távolodni látszunk.

Továbbra is azt gondolom: csak egyetlen apró győzelemre lenne szükségünk, és beindulnánk. Hogy ehhez mire lenne szükség? Jelen pillanatban nem tudom.

Hajrá Fradi!

Simon József

Kevéssel a lefújás után még az érzelmei hatása alatt van játékos, szurkoló, vezető, vezetőedző – nehéz ilyenkor objektíven értékelni. Annyi bizonyos, hogy ma is ékesen bebizonyosodott: kiélezett mérkőzéseken nüanszokon múlik a végkimenetel. Azt nem kell külön ecsetelni, hogy milyen önbizalombeli különbség volt a két csapat között az elmúlt hetek eredményei okán, éppen ezért egészen más alaphangja lehetett volna a meccsnek, ha Oláh fejesét nem szedi ki hatalmas bravúrral Dibusz az elején. De gondolhatunk Félix bődületes kapufájára még 0-0-nál, az meg már csak hab a tortán, hogy a 91. percben is kifele pattant a lécről egy labda, amivel legalább egy pontot itthon tartottunk volna. Sajnos azonban ezeknél az eseteknél (is) pechünk volt, az ellenfél viszont egy védekezési hiba után gólt szerzett, így a tényállás az, hogy továbbra is nyeretlenül állunk 4 forduló után.

Azt látni kell, hogy a csapat minden nehézség ellenére becsületesen küzdött, de a játék még igencsak akadozó.

Nehéz napok várnak ránk, a problémák egyre csak sokasodnak. Szinte nem is emlékezhetünk ebben a szezonban olyan meccsre, ahol ne sérült volna meg kisebb-nagyobb mértékben valaki – a mai áldozat Junior volt. A szurkolók türelme fogytán, a hevesebb vérmérsékletűek ennek hangot is adtak rigmusok és kisebb tüntetés formájában. A következő ellenfelünk – hasonlóan a maihoz – duzzadhat az önbizalomtól, hiszen a Honvéd tegnapelőtt már harmadszor rúgott 4 gólt az idei bajnokságban. Külső szemmel én jelen pillanatban nehezen látok optimizmusra okot adó jelet.

Ellenben az is igaz, hogy nem nekünk, szurkolóknak kell megtalálni a fényt az alagút végén, hanem a játékosoknak és a szakmai stábnak. Mert kétségünk se legyen afelől, hogy ez a csapat sokkal többet tud annál, mint amit eddig mutatott, és ennek előbb-utóbb ki kell jönnie, a kérdés csak az, hogy mikor. Az biztos, hogy egy győzelem nagyon nagyot lendítene a szekéren. Mi szurkolók csak a véleményünknek tudunk hangot adni, ám szem előtt kell tartanunk, hogy túlzott elkeseredésünkkel negatívan befolyásolhatjuk az érintetteket, az is igaz viszont, hogy nehéz felhőtlen lelkesedést elvárni jelen pillanatban a fradista emberektől.

Végezetül ne felejtsük el, hogy még csak 4 forduló telt el, a bajnokság 87 %-a még előttünk áll. Nem tehetünk mást, mint bizakodni. Ha másban nem, akkor abban, hogy a következő meccsen befelé pattannak a kapufák, azt követően pedig felszabadulnak a gátlások, és kijön végre az, ami a csapatban eddig benne maradt.

Hajrá Fradi!

Simon József

Milyen nagy csapat? Kérdezhetik sokan. Ha csak a mát nézzük, joggal. De a ma a múltban gyökerezik. És ezt nem lehet feledni, annak különösen nem, ki megélte, mert

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, éltem is majd e hitben múlik el.

Ahogy öregszem, mindezt egyre komolyabban gondolom. Nem téríthet el senki, nem hagyom.

Az Üllői úton otthon vagyok, kérdezhetsz
bármit, meccset, játékost, mindnek nevét tudom,
tudom, mit nyertek, győzelmiket nem unom,
s tudom, mit éreztek azokon a napokon,
mikor vereségből eredezett fájdalom.

Itt abbahagyom a párhuzamot a magyar irodalom egyik gyöngyszemével, mert hogy jövök én ahhoz. De a gondolataimat tovább írom, folytatom, immáron egy olyan meccs után, mikor nem vereségből eredezik a fájdalom, hanem újra megcsillant a remény.

A Fradi győzött a Vasas ellen. A történelemben ez leggyakrabban az evidencia kategóriájába tartozott. Tartozott egészen addig, amíg a futball nem lett hatalmi játszmák eszköze, amíg úgy nem gondolták, hogy a munkásosztályt élcsapatnak kell képviselnie. Hogyne gondolták volna úgy, mikor a párt volt a munkásosztály élcsapata. És pont a pártnak ne legyen élcsapata? Lett! Legyünk őszinték, nem is rossz. A magyar futball színe-javát segítették, hogy ott játsszon. Hasonlóan, mint korábban a Honvéd esetében. Hogy mégsem tudtak hegemóniát teremteni a hatvanas években az ellen a Fradi tett. Az a Fradi, amelyet nem mesterségesen tápláltak, amelyet generációk óta az érzelmektől is áthatott klubszeretet táplált. Az a Fradi, amely a rendszerrel szembeni ellenállás egyik fontos elemévé vált. Amelynek meccsein lehetett fújolni a hatalmasokat, hisz a játék hevében sok mindent lehetett, egyet nem, bizonyítani a közvetlen ellenállást. Az a Fradi, melyhez nem kellett sztárokat igazolni, önmagától is világsztárokat tudott kinevelni. Az a Fradi, amelyben megtiszteteltetés volt futballozni, amelynek életérzés volt szurkolni. Az a Fradi, amely akkor tényleg a nemzet csapata volt. Minden győzelme egy fricska a hatalomnak.

Húsz esztendővel ezelőtt letűnt ez a világ. Gondoltuk, sok minden megváltozik. Valóban, változtak dolgok. A Vasas páldául megszűnt igazán élcsapat lenni. A Fradi pedig akkor is, csakúgy mint korábban bajnokságokat tudott nyerni. Így zajlott ez egészen 2006-ig. Ami akkor történt, azt azóta sem magyarázta meg senki, azóta sem kért még félszavakban sem bocsánatot senki. A futballban is megerősödtek újkori hatalmasok, akik hatalmukat hol másutt demonstrálhatták volna, mint a Fradi ellen. Megtették azt, amit korábban náluk erősebbnek vélt hatalmasok sem mertek megtenni. Nem merték, mert tartottak a Fradi mögött álló tömegektől, akik belőle eredeztek, mint fatörzsből a gyönge ága. Ezek az ágak önmagukban lehet, hogy gyengék voltak, ám összeségükben kikezdhetetlenek és megbonthatatlanok. 2006-ra úgy vélték, ez a háló átvágható. Sajnos, jól vélték. A Fradi mögött állók nem tudták megvédeni a Fradit. Hiába mondta ki a független magyar bíróság, hogy mindez jogszerűtlen volt. Hiába harcoltak “ferencvárosi partizánok” az igazukért, mindez nem kapott tömegtámogatást. És mindennek a haszonélvezője a Vasas lett. Elhiszem én, hogyne hinném, hogy vétlenül, nem ők kezdeményezték, ám tény, ami tény. Ők estek ki az első osztályból és mégis a Fradi helyén ők játszhattak tovább és erősödhettek meg, miközben a Fradi a poklok poklát járta végig három évig a második vonalban. Csoda, hogy a ferencvárosi szíveknek ezek után egy Vasas elleni meccs az nem csupán egy egyszerű meccs? Tavaly kétszer lett volna lehetőség tudatosítani mindenkivel, hogy mi a hazai futballvilág történelmi rendje. Ilyen, olyan okokból, de nem sikerült.

Idén is vártuk a meccset, hogy majd most. Az élet azonban, mint nagy forgatókönyvíró másként rendelkezett. Két hete kiosztott egy irtózatos pofont, amelyből még egy hete sem sikerült felállni. Mondják, megremegtek a lábak. Túl nagy volt a teher. És így jött a Vasas, amellyel elszámolnivalónk volt. Az a Vasas, amely jó kezdés után ugyanúgy két pofont kapott. Ellenünk akart javítani, bizonyítani, hogy a XXI. század első évtizedének végén már más idők járnak, mint korábban.

Nem tudhatom, mi játszódott le a meccs előtti héten a játékosok fejében, belegondoltak-e abba, mi lesz, ha most sem sikerül. Azt viszont láttam, hogy mit jelentett a szurkolótábor segítsége. Azé, amelyik most nem kérdezett, hanem szurkolt, ösztönzött a jobb játékra. Lehet, most is görcsben voltak a lábak, ám a mostani görcsre jó oldás volt az elementáris erejű Hajrá Fradi! Ha voltak is görcsök, azok feloldódtak, csakúgy, mint a két hét alatt felgyülemlett feszültség. Láttuk a gólszerző játékos, láttuk a szakmai vezető gólörömét. A feszültségtől való megszabadulás csodálatos pillanatait. És ha elmúlik a görcs, akkor a labda is hajlamos a jó irányba pattanni. Meg is tette, szerencsére.

Úgy kellett ez a győzelem, mint éhezőnek a falat kenyér. Pályán belül és kívül egyaránt. Higgyük újra azt, hogy újra együtt vannak a játszók és szurkolók. Győzelem esetén könnyű ezt hinni. De muszáj ezt hinnünk, mert szükségünk van egymásra. A szurkolóknak egy jó csapatra, a csapatnak pedig a velük együtt lélegző, élő-haló szurkolókra. Így együtt igazán erős ez a közösség. Olyan bajnokságot látunk, ahol különösen fontos ez. Én olyanra nem emlékszem, hogy nyolc forduló után, amely akárhogy is nézzük, a bajnokság egynegyedét jelenti, az első és a tizenharmadik között csak négy pont legyen a különbség. Ahol két egymást követő vereség egy csapatot a mélybe taszít és fordítva is igaz, két egymást követő győzelem az élbolyba röpít. Ne feledjük! Legyőztük a Vasast, helyreállítva ezzel a magyar futballvilág fradista rendjét. És most két hazai mérkőzés következik. Az egyik a hajdanvolt örökrangadó, a másik pedig a Kaposvár ellen. Mindketten előttünk állnak a tabellán. Jelenleg! Ha őket legyőzzük és miért ne győznénk le, akkor az a minimum, hogy tíz forduló után a dobogón vagyunk. Ehhez a most már görcsmentesített csapatnak is kell a segítség. Adjuk meg neki! legyünk ott minél többen és minél hangosabban!

Találkozzunk október 1-jén az MTK ellen a lelátón. És zúgjon minden torokból fülsiketítően, hogy

HAJRÁ FRADI!

Sok mindent nem tudhatok, de azt igen, ha így lesz, akkor senki nem állíthat meg minket.

Simon Sándor

Döntse el, melyik megszólítás áll önhöz közelebb!

Először is megadom a módját, hogy teljesítsem az ön blogbejegyzéseit közlő internetes honlap feltételét, és leírom, hogy ez a reakcióm válasz egy blogbejegyzésre, amely a pepsifoci.hu oldalán itt érhető el.

Tudnia kell, csak a legritkább esetben szoktam a más oldalakon fellehető blogbejegyzésekre reagálni, olyannyira, hogy eleddig soha nem is tettem. Úgy tűnik, önnek sikerült ledöntenie bennem a falakat és úgy gondolom, az ön bejegyzése megér egy kis kommentárt.

Ön tudja, milyen összetett feladat a játékvezetés, hisz 15 éves kora óta gyakorolja. Tudja Szabó Úr (vagy Mr. Hemingway) én 15 éves koromban még fociztam, valahogy az adott életkorhoz ezt érzem helyénvalónak. De nem lehetünk egyformák, van ki akkor is inkább ítélni szeret. Vagy megítélni? Lehet, ez kortalan. Valószínű, azt is saját tapasztalatból írja, hogy az „ilyen kritikák” (esetünkben nyilvánvalóan az elmarasztaló kritikákra gondol) csak dacossá teszik a játékvezetőket, nem konstruktív módon befolyásolják őket. Ezt csak leírta vagy el is gondolkodott rajta? Mert ez azt jelenti, ha valaki nem ért egyet velem, akkor ki ne merje mondani, mert attól még inkább a saját utamat járom. Ez mintha ellentétes lenne a konstruktivitás fogalmával. Abba sokkal inkább az tartozik bele, hogy megvitatjuk pro és kontra, hogy mi történt, hogy tanuljunk belőle. Nem csak én, a másik is! Vagy máshonnan közelítve, hogy lehet konstruktívan befolyásolni egy játékvezetőt? Egyáltalán lehet befolyásolni egy játékvezetőt? Szabó Úr (vagy Mr. Hemingway), ön most befolyásolni akarta Szabó bírót (nem tudom miért, de nem érzem sporttársamnak), hogy csak így tovább? Ha igen, akkor milyen minőségében? Mint egy ellenlábas klub tulajdonosa? Netán, mint az MLSZ-ben az NB I-es bizottság elnöke? Szabó Úr (vagy Mr. Hemingway), szerintem bizonyos pozíciókban egyáltalán nem mindegy, mit mond az ember.

Valóban, a játékvezetésről mindenkinek lehet véleménye. Egy olyan embernek is, mint ön, aki 15 éves kora óta játékvezet, de – remélem, elfogadja – nekem is, aki ezt ugyan nem teszem, de hétről hétre a lelátón szurkolok. Ön szakértőként tetszeleg. Ismeri ön Puhl Sándort, akit négyszer is a világ legjobb játékvezetőjének választottak? Valószínűsítem, ebben a szakmában többet ért el és többet látott, mint ön. Költői kérdés volt, nyilván ismeri. Azt is hallotta, ő miként vélekedett az ominózus Dragóner esetről? Ha nem, javaslom, kérdezze meg tőle vagy legalább nézze meg a véleményét tartalmazó felvételeket. Suszter maradjon a kaptafánál.

Vélelmezem, ön nem volt ott Zalaegerszegen, mert abban az időben saját csapata fényes diadalát nézte. Nagyon helyes, ez a dolga! Én ott voltam, személyes élményeim is vannak, ez meg az én dolgom. Ön nem beszélt Dragónerrel, mert nem volt ott, én még ezt is megtehettem. Ön mégis jobban tudja, mit látott Dragóner, és mit akart valójában tenni! Szabó Úr (vagy Mr. Hemingway), ezt miként magyarázza? Nem prejudikál? Nagyon remélem, nem. Az méltatlan lenne önhöz. Akkor meg minek ír olyan eseményekről, amiket nem tapasztalt meg, és aminek a tévéfelvételei alapján a magukat joggal szakértőnek vallók is egészen másképp nyilatkoznak? Nem gondolja, hogy ez nem korrekt?

Mielőtt befejezem, arra még rá kell kérdeznem, hogy miután ön is azt mondja, hogy senkinek sem kellenek törött arc- és orrcsontok, melyek az ilyen „véletlen” találkozásoknak tudhatók be, tudja-e ön, hogy Dragóner Attila arca hány helyen törött el nem egészen egy éve egy ilyen véletlen ütközés után? Sőt, még egy előkészületi mérkőzésen is az orrcsontja bánt egy másik véletlen ütközést? Dragóner Attila ellenfelei mit láttak és gondoltak akkor, hogy ugrottak fel? Emlékszik rá, melyik sporttársa vezette azokat a találkozókat? Ők jól ítéltek, hogy azok véletlen ütközések voltak? Ön mondta: helytelen megpróbálni játékvezetőket megfélemlíteni úgy, hogy bizonyos klubokkal szemben pozitív diszkriminációval éljenek. Én mondom: helytelen bizonyos klubokkal szemben negatív diszkriminációval fellépni, csak azért, hogy magunknak olvasottságot generáljunk.

Szabó Úr (vagy Mr. Hemingway), azért maradok baráti üdvözlettel. Választ nem várok, azt sokkal inkább, hogy a saját csapata körüli eseményekkel foglalkozzon. Ha sikerük van, örüljön (Botis gólja valóban párját ritkítóan fantasztikus volt), ha magyarázkodni való, akkor azt magyarázza meg. Csak azt ne mondja, hogy az ön klubjánál nem fordulnak elő közérdeklődésre számot tartó és egyelőre megmagyarázatlan esetek, hacsak nem a sajtó ármánykodik önök ellen.

Simon Sándor

(A cikkhez felhasznált fotókat a http://newshopper.sulekha.com/george-f-hemingway_photo_1069198.htm oldalról vettem.)