A kiadó ismertette a könyv létrejöttének hátterét, a szerző, Schlegel Oszkár miként vélekedett a könyv létrejöttének fontosságáról. Papírra vetett majd könyvbe foglalt gondolatai Kocsis Sándorról az Aranycsapat egykori kiváló csatáráról szóltak. A kiadó elmondta, hogy kiváló barátja a szerző, és nagyon fontosnak tartotta, hogy ez a könyv mihamarabb elkészüljön. A könyv kiadásáról szóló elképzelései megvalósulni látszódtak, a gondolati szint lassan gyakorlati szintre emelkedett és a könyv körüli munkák elkezdődtek. A Magyar Olimpiai Bizottság szíves segítsége jelentősen hozzájárult egy álom megvalósításához, ahogy Oszi bácsi fogalmazott, a könyv, mint közös gyermek megszületéséhez.

Továbbá a könyv bemutatóján sor került Schmitt Pál beszédére is, amelyből megtudhattuk hogyan vélekedett Kocsis Sándorról, a nagyszerű magyar emberről, akiről elmondása alapán ugyanolyan pozitív véleménnyel volt mind a Honvéd, mind a Ferencváros és a Barcelona csapata is. Gólkirály volt, mondta, továbbá szívhez szólóan megjegyezte, feledésbe ne kerüljenek ilyen emberek!

A százoldalnyi könyvet lélegzetvételnyinek titulálta és megjegyezte, hogy bár a korabelieknek ajánlja a szerző a könyvét, mégis szól a fiatalokhoz is, és reméli, hogy a nagyapáink korában játszott foci iránt felébred az érdeklődésük a maiaknak is, és egyhuzamra elolvassák.

A sajtótájékoztatón elhangzott, hogy az MLSZ-nek írt segítségkérő levélre – amelyben némi anyagi támogatást reméltek – sajnos nemleges válasz érkezett Kisteleki Istvántól.

Ez a könyv a sport, tisztelet, szeretet nevében jelent meg, kereskedelmi forgalomban nem jelenik meg, azonban postai utánvéttel megrendelhető a kiadótól, az info@kuzdotermagazin.hu címen. A könyv ára stílszerűen azonos Kocsis Sándor születési dátumával.

A könyvbemutató legvégén Schlegel Oszkár lányát megkértük, hogy adja át üzenetünket édesapjának, miszerint gratulálunk remek könyvéhez és jobbulást kívánunk a FTC Baráti Kör nevében.

Istenes Mónika

Örömmel jelentjük, a könyv elkészült. Ez alkalomból – a szerző engedélyével – is közlünk egy cikket, mégpedig azt, amelyiket a könyv kiadója írt. A cikk eredetiben a www.kuzdotermagazin.hu oldalon jelent meg, amely nevéből adódóan a küzdősportokkal foglalkozik. Hogy kerül egy Kocsis Sándor életével foglalkozó könyv bemutatója oda?

Az alábbiakban kiderül…

Tudom, nem boksz oldalra való ez a könyv. Vagy mégis? Én azt gondolom igen, nem csak azért, mert „most dicsekszem” én adtam ki, hanem azért, mert egy csodálatos sportolóról szól, és egy csodálatos ember írta, Schlegel Oszkár.

Schlegel Oszkár a legcsodálatosabb ember, akit valaha is ismertem, pedig ismerek és ismertem fantasztikus embereket. Egész életét a sport töltötte ki, s nem csak űzte, hanem szolgálta és szolgálja, tanította, szervezte és tiszteli a sportot. Aki valaha is megfordult a Csanádi sportiskolában, az bármerre néz, az Ő szellemiségét láthatja, érezheti. Igazgatósága alatt olimpiai bajnokokról nevezett el tantermeket, és minden teremben értékes relikviákat helyezett el, kis múzeumot varázsolt a tantermekbe, de múzeum az egész iskola, hisz a folyosókon is számtalan serleg, érem, zászló, fénykép és sok-sok, a sportról és a sportolóról szóló emlék található. Amennyiben jól emlékszem, 23, olimpiai bajnokról elnevezett, termet rendezett be a sportolók relikviáival, a róluk megjelent hazai és külföldi sajtó írásaival, fotóival.

A sors érdekessége, hogy a Harangi Imréről elnevezett termet, Papp László avatta fel, és sajnos pár évre rá, már kész volt a Papp László terem is, hisz az ökölvívófenomén eltávozott közülünk.

Egy ilyen teremavatáson félrehívott és megkérdezte:
- Jánoskám segítesz nekem kiadni a könyvet, amit közösen írtunk barátaimmal?
- Hát, el kell gondolkodnom, válaszoltam, hisz még sosem foglalkoztam könyvkiadással. De miről szól? – kérdeztem
- A címe: Bajnokokról Bajnokok.

Ez 1995-ben volt, és akkor már 18, bajnokról elnevezett terem volt a Csanádiban, és azokról a bajnokokról szólt a könyv.

Ezzel a könyvel kezdődött a kiadói pályafutásom, ami akkor még olyan sima volt. Ezt követte még egy Schlegel könyv és aztán az újság, de maradjunk Oszkárnál. Oszkár elment nyugdíjba, de a termeitől nem tudott elválni, és mindennap bejárt, de járta a versenyeket, labdarúgó mérkőzéseket, és persze a nagy szerelem, a Fradi, melynek mérkőzéseit ki nem hagyta volna, és a klubot sem, ahol az „öreg” Fradi focistákkal vitatta meg a történéseket. Oszkárt szeretik és tisztelik a sport egész területén, a MOB-ban mindenki úgy tiszteli és szereti, mintha ezer olimpiai aranyérme lenne, és van is neki sok, csak éppen, Papp Laci, Puskás Öcsi, na és „Kocka” Kocsis Sándor nyakában lógtak. De Oszi, mindenkiről mindent tud, mindenkit istenít és tisztel, azokat is, akiket nem ismerhetett, és azokat is, akiket ismert. Nagyon szerette őt minden egyes bajnok. Egy-egy Csanádi napra, kivétel nélkül mind megjelent, hisz Ő hívta meg őket, istenem, de szépek is voltak azok a napok. Ha nem hisztek nekem, kérdezzétek meg Erdei Zsoltit, Ő is imádja egykori tanárát.

A múlt év végén, Hajdúsámsonban, egy disznóvágáson találkoztam vele. A Harangi családot kísérte el, mert hívták, ki tudja miért ők is szeretik, én tudom, mert Oszit mindenki szereti. Szóval két falat közben halkan oda szól – Jánoskám, a Kocsis Sanyiról van egy szinte kész könyvem, megcsináljuk? Én habozás nélkül rávágtam persze Oszikám, megcsináljuk.

Ez év februárjában csöng a telefonom és Oszi hangját hallom – János én már kész vagyok, most már te jössz, tudod a könyv. Elakadt a hangom, mert akkor már gyülekeztek a viharfelhők, érezhetően kezdett a piac leállni, a küzdőtér sem úgy ment ahogy kellene, és a hirdetők sem tolongtak, aki meg volt, az nem tudott fizetni, de Oszinak nem lehet ellentmondani, jó találkozzunk mondtam. Találkoztunk, és az én szeretve tisztelt barátomnak csillog a szeme, húsz évet fiatalodott, pedig sosem látszott sportos alakján a 70 év. – János, ez lesz az utolsó „közös gyermekünk” és Kocsis Sanyi szeptemberben lenne 80 – éves, és július 22- én lesz harminc éve, hogy nincs közöttünk, nagyon szeretném….. Elgondolkodtam és azt mondtam, rendben van barátom, de most én sem állok jól, de szeptemberig összeszedjük az anyagiakat, és a születésnapjára kezedben lehet, az újabb „közös gyermekünk”.

Ember tervez, Isten végez, mondja a közmondás, Oszi, áprilisban kis gyengeséget érzett, kivizsgáltatta magát, és kiderült, a baj nagy. Fel kellett gyorsítani a dolgokat, mert nem tudhattuk meddig és hogyan.

Rohammunkában szerkeszteni, tördelni, megtervezni a címlapot és a belső oldalakat, képeket szerkeszteni, szóval mindent ami egy könyv megjelenéséhez elengedhetetlen. Egy apróságra nem maradt idő, pénzt szerezni. Oszinak pár barátja hirdetéssel segített, és segített a MOB, nagyon sokat segített a MOB, mivel mondtam, tisztelik és szeretik Oszit. A többi? Hát a többit én kölcsönökkel pótoltam, így növeltem amúgy sem kevés hiányom, de Osziért bármit.

Nagyon akarta kezébe fogni, én nagyon akartam, hogy kezébe foghassa, miért, mert Ő az OSZI!!!! És ma, 2009. 07.23-án kihoztam a nyomdából, és első utam a László kórházhoz vezetett. Rohantam fel a harmadikra, felvettem a szájmaszkot, és beosonok a kórterembe, s letettem a pihenő barátom mellé a könyvet. Halkan megszólítom a szendergőt, hogy vagy barátom? Ő rám néz, meglepődik, és annyit mond köszönöm, egy kicsit nehezen, de vagyok, és akkor, akkor hozzáér a keze a könyvhez.

Felemeli, és újra csillog a szeme, mosolyogva simogatja, és nem tud megszólalni. Egy kis idő múlva annyit mond, köszönöm, nagyon szép gyerek. Több mint egy órát voltam nála, de nem tette le a kezéből, fáradt arca kisimult és boldog volt, nagyon boldog. Elővett egy listát, kiket szeretne meghívni a bemutató sajtótájékoztatóra, ahova – én nem megyek el Jánoskám, nem akarom, hogy így lássanak, ott leszel te, és te képviselsz engem, tudom, hogy ………….. Itt nekem ki kellett menjek, mert ki és kész. Miután visszamentem, annyit mondtam, Oszi, kinek küldjek még, és elővett egy másik listát. Még egy kérés, Oszikám, dedikáld a könyveket, mert anélkül semmit sem ér.

Elővesz egy harmadik paksamétát, benne a rá jellemző akkurátus papírok, rajtuk a köszöntője, és aláírása. Ránézek, és annyit mond, Jánoskám, tegnap akartam írni és nem tudtam, most akartam neked dedikálni egyet, de nem engedelmeskedik a kezem, ezeket előre legyártottam, tudtam, hogy akármi is történik, te, júliusban hozod a könyvet, és óvatosságból augusztusra dátumoztam, mert éreztem, a sajtótájékoztató már augusztusban lesz. Igen, Ő Schlegel Oszkár, aki mindent megérez, aki tudja, hogy a barátság szent dolog, tudja, hogy az elődök ismerete nélkül, az utódok szegényebbek lesznek, s mint pedagógus mindenre felkészül, ez nála természetes, de hát ezért szeretjük.

Hát így történt, és a sajtótájékoztató előtt bemutatom a saját oldalamon, és jelzem, mivel sajnos nem dúskálok az anyagi javakban, ezért csak és kizárólag nálam lehet megrendelni és megvenni. Nem tehetem be könyvesboltba, mert nem adhatok több, mint 55%-ot a kereskedőnek, teszem hozzá, őszinte bánatomra.

Szóval lássátok ti, barátaim elsőként a borítót, és aki szeretné, az jelezze nekem, és utánvéttel küldöm.

Perutek János

A szerkesztő megjegyzése:
A könyv ára (nem véletlenül) 1929 Ft. Aki vásárolni szeretne belőle, az írhat közvetlenül a szerzőnek a honlapján található címre. Vagy, ha az kényelmesebb, jelezze nekünk az igényét és mi továbbítjuk. Mi mindenkinek azt javasoljuk, aki teheti, vásároljon, mert ez a könyv a könyvespolcok éke lehet, egyrészt a könyv alanya, másrészt a szerzője miatt. És köszönjük a kiadónak is a munkáját, amivel igaz barátjának adózott.

Ebben az esztendőben lenne 80 éves Kocsis Sándor. Ebből az alkalomból készül ez az emlékkönyv. Készül, mert még nem jelent meg, ám már most hírt adunk róla, hogy mindenki készüljön, remekművel gyarapodhat a könyvtára.

A kötet szerkesztője, Schlegel Oszkár a könyvet a 65 éven felülieknek ajánlja, akik még láthatták játszani Sanyit. Szó szerint ezt írja a könyv hátoldalán:

“Ezt a könyvet azoknak a sportbarátoknak ajánlom, akik elmúltak hatvanöt évesek és ingyen közlekednek a hazai járműveken. Ők még láthatták játszani Sanyit. Annak idején ötven filléres vonaljeggyel, hetven filléres átszállóval utaztak az Üllői útra, Kispestre, a Megyeri útra, vagy a Népstadionba, hogy csodát láthassanak. A MAGYAR FOCIT! Ma ingyen utaznak, mégis ritkán mennek meccsre. Nem vonzza őket a mostani produkció. A fiatalok sajnálkozva néznek rájuk. Fölényesen beszélnek az egykori fociról, a mi focinkról. Arról a fociról, amelyikben nem pattant el öt méterre a labda, amelyikben folyamatos volt a játék, amelyikben a bekk igyekezett elvenni a csatártól a játékszert, nem ellenfele mezén végzett szakításpróbát. A felugró kapus keze közül elfejelték a labdát úgy, hogy a könyöküket nem fegyverként használták. Arról a fociról, amelyet közönség előtt játszottak. Tíz, húsz, harminc, ötven néha százezer néző előtt. Kedves és igen tehetséges tanítványom F.A., aki már magára ölthette a címeres mezt, ajkát biggyesztve kérdezte tőlem: ki az a Kocsis Sándor? Ha véletlenül kezébe kerül ez a könyv és méltatja arra, hogy belelapozzon, talán megtudja. A hatvanöt éven felülieknek írtam (írtuk), nosztalgiázzanak egy kicsit. Igaz, titokban reménykedem, hogy egy-két fiatal lelkében is indukál valami halvány büszkeséget ez a kis dolgozat, hiszen arról is szól, hogy nagyapáik idejében a miénk, magyaroké volt a világ legjobb csapata.”

Magam és a szerkesztőtársaim nevében (mindannyian 65 év alattiak) szívből reméljük, hogy a könyv szerzője túlontúl pesszimista. Ezt a könyvet a fiataloknak is meg kell ismerni, hogy képet alkothassanak arról, hol is jártunk már. A fradista fiataloknak különösképp, hogy tudják, milyen világklasszisok pallérozódtak zöld-fehérben, hogy méltán büszkék lehessenek rájuk!

Simon Sándor