2024. október 7. hétfő

Türje papa végleg elaludt

Szerző: SzB Bejegyzés ideje: 2024. május 9.

Ismét gyászolnak a fradisták. A család tájékoztatása szerint május 7-én, életének 95. évében elhunyt Szigeti (Schmidt) Ferenc, a még élt legidősebb Fradi-labdarúgó. 

Szigeti Ferenc búcsúztatása római katolikus gyászmise keretében 2024. május 31-én 15 órakor lesz az Avilai Nagy Szent Teréz templomban (Budapest, VI., Szent Teréz u. 2.). A résztvevők kegyeletüket vágott virággal róhatják le. Az urna elhelyezésére az altemplomban szűk családi körben kerül sor.

Feri bácsi, nyugodj békében! 

Emlékét a 85. születésnapja alkalmából készült beszélgetéssel is idézzük.

Egy gólgyáros Türjéről
Születésnapi beszélgetés Szigeti Ferenccel

Türje kis Zala megyei település. Innen indult el tizenhat éves korában Szigeti (Schmidt)
Ferenc, hogy megvalósítsa nagy álmát, híres futballista legyen. Életét nagyban
befolyásolta a szegénység, ami sokszor olyan döntésre kényszerítette, amely távol állt a
terveitől, a gondolkodásától. Gyakori sérülések is közrejátszottak abban, hogy ígéretes
pályafutása nem tudott kiteljesedni. Pedig ontotta a gólokat, jobbal, ballal, fejjel.
Bárhol, bármilyen szinten szerepelt, általában több gólt rúgott, mint ahány mérkőzésen
játszott. A 85. születésnapját április 6-án ünneplő Szigeti Ferenccel labdarúgó
pályafutásának és edzői tevékenységének fő állomásairól beszélgetünk.

  • Milyen volt a gyermekkora, hogyan indult a labdarúgó pályafutása?
    Szüleim földműveléssel foglalkoztak, rengeteget dolgoztak, de így sem tudtak
    a szegénységből kitörni. A két gyerek taníttatása is gondot jelentett számukra, a nővéremmel
    együtt nagyszülői segítséggel járhattunk Zalaegerszegen a polgáriba. A Türje SE-ben kezdtem
    futballozni, a felnőtt csapat gólkirálya lettem. 1947-ben anyai nagybátyám, Kertész Ferenc
    biztatására utaztam fel a fővárosba, pontosabban az Üllői útra, szerencsét próbálni. Az első
    edzésen való bemutatkozásom olyan jól sikerült, hogy azonnal leigazoltak a zöld-fehérek ifi-
    csapatába. Kitűnő játékosokkal játszottam együtt: Pamuki, Dékány, Ombódy, Guba,
    Csoknyai, Hári, Teket II és – a legnagyobb tehetség – Kocsis Sándor. A csapat 102 lőtt góllal
    megnyerte a bajnokságot. Sanyival külön versenyt vívtunk, hogy ki rúgja a 100. gólt és ki lesz
    a gólkirály. Mindkettő nekem sikerült!
  • Azonnal kikiáltották Deák „Bamba” Ferenc utódjának! Nem volt ez nagy teher?
    Nem volt könnyű a helyzetem! Abban az időben a Budai, Kocsis, Deák, Mészáros,
    Czibor ötösfogat riogatta az ellenfelek védelmét. Az 1948/49. évi bajnokságot 11 pont
    előnnyel és 140:36-os gólaránnyal nyerte meg a Fradi, Deák 59 góllal lett gólkirály! Csak
    nemzetközi mérkőzéseken kaptam lehetőséget. Bemutatkozásom a felnőtt csapatban 1948.
    október 13-án volt az Üllői úton, ahol részese voltam a Roubaix Excelsior elleni 9:0-s
    győzelemnek, egy gólt is szereztem. 1949-ben sikerült bekerülnöm az ifjúsági válogatottba is,
    a csehszlovákok és a lengyelek elleni két meccsen három gólt rúgtam.
  • Sikeres jövő előtt állt, mégis egyesületet váltott. Nem volt türelme kivárni a sorát?
    Közbeszólt a szegénység. Albérletből albérletbe vándoroltam, a szüleim nem tudták
    biztosítani a fővárosi léthez szükséges pénzt. A Fradi vezetése pedig csak ígérgetett, de nem
    segített. Már úgy volt, hogy hazautazom. Ebben a szorult helyzetben, fájó szívvel, de el kellett
    fogadnom az Újpest ajánlatát. Felöltöztettek tetőtől talpig, fedelet biztosítottak a fejem fölé.
  • A körülmények javultak, de a sikeres folytatás elmaradt. Milyenek az újpesti emlékei?
    Az új környezet, hasonlóan Deákhoz és Hennihez, rám sem volt jó hatással. Mindössze
    talán nyolcszor szerepeltem az első csapatban, igaz ebben két lábtörés is közrejátszott.
    Mindkétszer rátartottak a rúgó lábamra, és a lábközép-csontom tört el. Veszélybe került a
    további pályafutásom is. A sok csalódás mellett pozitív dolog is kapcsolódik az újpesti
    korszakomhoz. Megismertem Évát, az Újpest atlétáját, akivel több mint 60 éve élek boldog
    házasságban. Egy fiúnk született, Ferenc, aki élvonalbeli kosaras lett a Bp. Honvédban,
    unokánk, Dávid, pedig a Fradi serdülő és ifjúsági labdarúgójaként ügyeskedett.
  • Hogyan került a szocialista ipar fellegvárának, Sztálinvárosnak a csapatába?
    1952-ben a második lábtörésemből lábadoztam, amikor felsőbb körökben azt
    javasolták, hogy igazoljak a Sztálin Vasmű Építők újonnan alakult másodosztályú csapatába,
    amelynek komoly feljutási tervei vannak. A megerősített gárda, itt játszott Kotász Antal is, az
    NB II Közép-csoportjában veretlenül lett bajnok, jómagam 34 mérkőzésen 45 gólt szereztem. A csapat 1953-ban és 1954-ben az első osztályban szerepelt, majd kiestünk. Sztálinvárosban
    109 mérkőzésen 88 gólt értem el, a 0,81-os gólátlaggal még mindig csúcstartó vagyok!
  • Második fradista korszaka 1957-ben kezdődött, tagja lett a Fradi Ausztráliába utazó
    csapatának. Milyen élményeket őriz erről a korszakról?
    Az ausztráliai túra hatalmas élmény volt. Először ültem repülőgépen, olyan csodálatos
    helyekre jutottam el, amelyekről gyermekkoromban álmodozni sem mertem. A túra 17
    mérkőzésén 17 félidőt játszottam, a 21 gólos Borsos Miklós mögött 20 góllal a második
    lettem a házi góllövő listán. A sikeres és eredményes ausztráliai szereplés után joggal bíztam
    a hazai jó folytatásban. Az 1957/58. évi bajnokságban, a bronzérmes csapatban azonban
    egyetlen alkalommal sem kaptam helyet. Csanádi Árpád a középcsatár poszton az
    Ausztráliában bemutatkozó, nálam öt évvel fiatalabb Friedmanszky Zoltánnak szavazott
    bizalmat. Továbbra is csak a nemzetközi mérkőzéseken kaptam szerepet, folytattam a
    gólgyártást, amíg be nem következett az újabb sérülés. 1958 májusában nyugat-európai túrán
    vettünk részt. Az első mérkőzésen Hamburg válogatottja ellen 5:2-re győztünk, négy gólt
    rúgtam. A következő, a Saarbrücken elleni találkozót Orosz Pál góljával 1:0-ra megnyertük,
    de nekem pár perccel a mérkőzés vége előtt eltörött a lábam, harmadszor is hasonló
    körülmények között. Begipszelt lábbal az egész túrán a csapattal tarthattam. A Fradiban
    utoljára 1959 márciusában léptem pályára, majd úgy búcsúztam el, hogy egyetlen bajnoki
    meccsen sem léphettem pályára, viszont 30 nemzetközi meccsen 38 gólt értem el.
  • Levezetésként két évig még a Budai Spartacus játékosa volt, majd megkezdte edzői
    pályafutását. Melyik állomáshelyére emlékezik legszívesebben?
    Egyértelmű, hogy a fradista korszakra vagyok a legbüszkébb. 1973 és 1978 között
    Dalnoki Jenő pályaedzője voltam. Nagyon jó volt a kapcsolatunk. Jenő leginkább az
    ellenfelek feltérképezését bízta rám, de a mérkőzések szünetében is kikérte a véleményemet.
    Maximálisan hallgatott rám. Talán egyedül a radikális fiatalításban nem értettünk egyet, de az
    eredmények őt igazolták. Remek játékosaink voltak, ők neveztek el Türje papának. Szép
    sikereket értünk el, egy bajnoki cím, három MNK-győzelem, KEK döntőbe jutás. Amikor az
    eredmények romlani kezdtek, Dalnokit leváltották. Voltak olyan hírek, hogy én leszek a
    vezetőedző, Friedmanszky Zoltán azonban megint „kiszorított”, de emiatt nem rá
    haragudtam… Később a Fradinál utánpótlás szakágvezető is voltam. Edzői pályafutásomból
    még kiemelném azt a szakaszt, amikor Martos Győző kérésére az utolsó hat mérkőzésre
    elvállaltam a Volán edzéseinek vezetését, és hozzájárultam a csapat NB I-be kerüléséhez.
  • Figyelemmel kíséri a Fradi szereplését? Mi a véleménye a mai helyzetről?
    Már régóta csak a televízióból követem az eseményeket, mérkőzéseket. Alapvetően
    optimista vagyok a jövőt illetően, azonban az utánpótlás helyzete, szereplése elszomorít. A fő
    probléma – szerintem – a kiválasztás és a játékosfigyelő rendszer hiányosságában van.
    Remélem, a Fradi újabb bajnoki címét még megélem! Hajrá Fradi!

SzB

Hozzászólhat, vagy visszanézhet a saját oldaláról.

HOZZÁSZÓLÁS