Az internetes fórumokon megjelent egy írás, egy vélemény, amelynek szerzője a Baráti Kör tagja is. Megkértük, hogy ezt az írást a honlapunkon is elhelyezhessük. Ő pedig örömmel hozzájárult, mint ahogy a nevének közléséhez is.

Jó napot kívánok!
Hajrá Fradi!

A Ferencváros szurkolóinak egy jelentős része mára odáig jutott, hogy ők maguk magyarázzák meg a csapatunk legsilányabb játékát is… Miközben észre sem veszik, hogy ezzel folyamatosan ők, a szurkolók szállítják le a csapattól egyébként joggal elvárható szintet.

A Ferencváros 111-éves történetének 90%-a mind a nemzeti, mind a nemzetközi megmérettetéseken a minőségről szólt. A jelenlegi tulajdonosok visszatérően hangoztatják, hogy komoly céljaik vannak a klubbal. Ha ez igaz, és komolyan beszélnek, akkor én igenis végre látni szeretném az ez irányba ható valódi, tartalmas lépéseket, mert elég volt már az örökösen ismétlődő – ha ez, ha az, ha amaz a feltétel teljesül – kifogásokból, és ígéreteket.

A Ferencváros 111-éves történetének 90%-ában a szurkolótábora egységes volt, nem voltak csoportok. Mégis MINŐSÉGET képviselt.

Azokban az években a szurkolók még feltétel nélkül, és önzetlenül a CSAPATUKAT szerették, és nem fordítva mint manapság, hogy az ultrásodó csoportok önmagukba lettek szerelmesek, fordítva ülve ezzel a lóra.

Amikor még igazi szurkolók ültek a lelátón, akkor is zengett, zúgott a lelátó, sőt a szurkolók olyan érzékenységgel rezonáltak minden, a pályán történő eseményre, hogy egy állandó, megismételhetetlen varázslatban érezhette magát, még a semleges néző is, mert magával ragadták ennek a csodálatos játéknak, és Fradi stadionjának a kulisszái.

Már a harmincas években foglalkoztatta az írástudó, sportszerető érdeklődőt, az eltérő csapatok stadionjaiban tapasztalható hangulat, szurkolói mentalitás, és az azokban tapasztalható különbségek. Egyszer olvastam erről egy korabeli írást, talán szegény Nagy Béla barátom valamelyik könyvében…, utána kellene néznem, de talán a saját szavaimmal, emlékezetből is elfogadjátok..

Az író, meccslátogató, szurkoló, kint járt Újpesten, leírása szerint csodálatos játékosok, telt ház, udvarias taps, és fel-fel harsanó tempó Újpest rigmusok…..

Az MTK stadionjában éppen hasonló kulisszákról tudott beszámolni…

A Ferencváros stadionjában tapasztaltak viszont teljesen lenyűgözték elvarázsolták…..

Egyrészt már azt sem értette, hogy egy országon, egy városon, sőt egymástól csupán néhány kilométerre lévő kerületekben hogyan fordulhat elő ennyire eltérő módja a csapat, és a közönsége közötti kapcsolatnak, a lelátói hangulatnak.

Mert, persze azt megállapította, hogy szerették, rajongták Újpesten, meg az MTK-nál is a szurkolók a csapatukat, de ahhoz képest amit az Üllői útra kilátogató érdeklődőt fogadta, amit ott tapasztalhatott meg, szinte leírhatatlan, megmagyarázhatatlan érzelmi kötődés, nos erre szokták pestiesen azt mondani, hogy a különbséget zongorázni lehetett volna.

Természetesen telt ház, a lelkesedéstől, érzelmektől kipirult arcú emberek ezrei, akiknek egy pillanatra sem fordult el a figyelmük a játéktérről. Arról a játéktérről, amely inkább volt földes, mint füves, és amelyiken tizenegy zöld-fehér csíkos mezbe bújt legény, hatalmas elszántsággal, utánozhatatlan odaadással, lelkesedéssel, meg-megújuló rohamokkal támadta az ellenfél kapuját.

A hangulat? A hangulat pedig alig-alig leírható, a szurkolók, mintha több ezernyi láthatatlan elektromos vezetékkel volnának összekötve a játékosokkal, mert a pályán történő minden apró rezdülést, mozdulatot, támadást, egy becsúszást, egy szabálytalanságot, szinte azonnal, de az egész stadion, minden szektorából érkező, szurkolói érzelmi kitörés követ.

És itt ezek a csodálatos lelkes emberek nem tempót kiáltva szurkolnak a csapatuknak hanem valami olyan egységes, és dörgedelmes Huj, Huj Hajrázásban buzdítják az övéiket, hogy az láthatóan béklyót rak még az ellen legjobb, legbátrabb játékosainak a lábára is, és a sajátjaikéra pedig éppen ellenkezőleg serkentőleg hat, hogy nem éreznek fájdalmat, nincs sérülés, és fáradság sem, csak mennek előre töretlenül.

Az egymásra rakódó évtizedek hazai, és nemzetközi küzdelmeiben hány és hány csapat vezetői, játékosai, szurkolói csodálták meg és irigyelték el a Ferencvárost szinte egyedülállóan körülvevő szurkolói rajongást, pedig bőven voltak angol, olasz ellenfeleink, ahol nem kevésbé szeretik a csapataikat a drukkerek, és mégis…

A kilencvenes évek derekára aztán sajnos ez a szurkolói hozzáállás, mentalitás bicsaklott meg.

Ezt az egyedülálló csodát szorította ki egy önfeladásból fakadó, teljesen környezetidegen, külföldről átvett majmolás.

Akkoriban kezdett el igazán elválni egymástól az egyesület és a szurkolótábor, akkoriban kezdett el bomlani, osztódni, magát külön kis egységekben, csoportokban, egókban meghatározni az addig egységes B-közép és az oldallelátók drukkerhada.

Akkor tagadtuk meg magunkat, idegen rongyokért nyúlva végleg, ami mára már odáig züllött, hogy a szurkoló jogászkodik, egymást fenyegetve hatalomért, beleszólásért törtet, ha történetesen véletlenül a lelátón foglalhat mégis helyet, akkor sem a pályán történtekkel, a csapattal foglakozik sok esetben, hanem leginkább magával, a koreográfiával, az ellenfél gyalázásával, és a pótcselekvések szinte felsorolhatatlan tárházával.

Hatalmas TISZTELET a még napjainkig megmaradt, bár egyre fogyatkozó létszámú őrzőknek.

Most ennyit szerettem volna elmondani a legkisebb bántó szándék nélkül, mert továbbra is hittel vallom, hogy a Ferencváros szurkolóinak van honnan megtérnie, itt volna az ideje a magunkba nézésnek és az önvizsgálatnak.

Köszönöm azok megértő türelmét, akik egy ilyen hosszú agymenést hajlandóak elolvasni.

Szép napot, áldás, békesség!

Tuncsik Gábor