Emlékezzünk egy csatárra, aki soha nem volt alapembere a Fradinak, illetve bemutatkozásakor a Kinizsinek. Ám, mint tartalék, tényleg aranyat ért…

Ugyanis gólerős, jól cselező csatár volt. Ragadt hozzá a labda és még megtévesztő mozdulatai után is nagy biztonsággal maradt a birtokában. A nézőknek úgy tűnt, soha nem okozhat számára nehézséget, hogy bárkit kicselezzen. Mindezen felül hatalmas erővel és pontosan tudott lőni. Erről tanúskodik az is, hogy azon a 102 díjmérkőzésen, amelyen a csapat színeiben pályára lépett, 58 gólt szerzett.

A leggólerősebb meccse a korszak egyik nagy rangadója volt, 1955. júniusában, a Népstadionban, a Honvéd-Kinizsi meccsen. A Honvéd már 3:0-ra, majd 4:1-re is vezetett. A második játékrészben azonban – elsősorban Borsos nagyszerű játékának és Gulyás bravúros védéseinek következtében – fordult a kocka, a lelkes Kinizsi kiegyenlített. Borsos Miklós két gólt szerzett a világklasszisok ellen, persze hogy élete végéig a nagy meccseként emlegette ezt a találkozót.

Nagy csatárkedvenc volt, mégsem tudott igazán gyökeret verni a csapatban. Talán, mert jöttek új és újabb csatárkedvencek. Így történt, hogy túl a századik meccsén immár végleg kiszorult a csapatból. Persze, előtte még villantott. Részt vett a csapat ausztrál túráján, ahol négy nagy meccse is volt, kettőn mesterhármast ért el, kettőn pedig nem kevesebb mint 4-4 gólt, azaz négy meccsen 14 gól. Képzeljük csak el! Egy ilyen csatár nem fért be akkoriban az alapcsapatba…

Később, az öregfiúk mérkőzésein visszatért és cseleivel megint őrületbe kergette az őszülő halántékú védőket.

1990. március 8-án, nem egészen 56 esztendősen hunyt el.

Emlékét azonban őrzi a fradista emlékezet.

Nagy Béla: Fradisták fuballmezben 3. című kötetének felhasználásával az emlékezést készítette: Simon Sándor