Igen, ez egy olyan hét volt, ami jócskán levett a korábbi hetek által rárakott súlyból.

Az első biztató eredmény kedden jött, amikor a Fradi Magyar Kupa meccsen, idegenben, tíz gólt lőve és egyet sem kapva, legyőzte a Szekszárdot. Tudom, sokan csak legyintettek akkor az eredmény hallatán. Persze, mondták, egy NB III-as csapatot könnyű megverni. Lehet, valóban könnyű, de tíz gólt lőni egyáltalán nem általános. Az mindenképp, mindenkor megsüvegelendő teljesítmény. Magyarországon, a magyar futballközegben különösen az. Hiszen itt, láttuk nemegyszer, az úgynevezett nagycsapatok sokszor csak a szerelést küldik ki a pályára, aztán ha nem égnek meg, megelégszenek az alig győzelmekkel. A múltban a Fraditól is láttunk ilyent, sokkal jobb nevekből álló, sokak által még valódinak vélt Fraditól is. És jött a mai, száz sebből vérző, iszonyú hullámvölgyben lévő Fradi, amelyik meg sem állt tízig. Én már kedden gratuláltam az eredményhez, megjegyezve, hogy az igazi vizsga szombaton jön majd Diósgyőrben. Diósgyőrben a magyar futball tán egyetlen, közönségszinten megmaradt fellegvárában. Ahol mostanság ráadásul az eredmények is jönnek. És ha az eredmények jönnek, ráadásul jön a Fradi, akkor garantált ott a teltház. És lőn, lett teltház, hatalmas várakozással, hogy most megrángatják a Fradit. Kicsit talán le is sajnálták a csapatunkat, a diósgyőri fákat már égig érőnek látták. Mindezt a hangulatot csak fokozta, hogy már az első percben jött a Fradi játékát mostanság oly gyakran kísérő buta védekezési hiba, amit góllal büntettek. Bevallom, akkor, abban a pillanatban azt hittem, a pluszban kapott súlytól összecsuklik a csapat, megint csúnya lesz a vége. Ám, hozzáteszem, szerencsére, gyorsan kiderült, kishitű voltam. Eltelt néhány perc és a csapat felállt a padlóról, gyorsan jött az egyenlítés Jenner tanítani való szabadrúgásából. Nem volt hibátlan a csapat játéka eztán sem, mégis más, nyugodtabb érzés kerített hatalmába. Valami olyan sugárzott a pályáról, még a televízió képernyőjén keresztül is, hogy itt és most nem lehet baj. Itt és most a játékosok nemcsak játszanak, küzdenek is, egymásért, a csapatért. A diósgyőri csapat sem értette mi történt, a közönségük sem. Biztos nagyon szeretik a csapatukat, nagyon tudnak szurkolni neki, de úgy, ahogy a Fradi szurkolói szeretik a sajátjukat és szurkolnak neki, nos azt meg sem közelítik. Ne menjünk messze, csak az Újpest elleni meccsig. Ott látható volt, milyen az, amikor a csapat és szurkolói egy húron pendülnek, egymást erősítik. Abból lesz az igazi, a valódi futballhangulat. De ezt eddig is tudtuk, Fradi csak egy van.

A második félidő a Fradinak indult álomszerűen. Harminchat másodperc eltelte, egy gyönyörű támadás vége után gól, Fradi góóól. Ilyen az, amikor tudatosan futtatják a szélsőt (Gerson) és a szélről a labda nem vaktában, hanem okosan, felnézve, emberhez megy (Somalia), nem utolsósorban pedig a belső ember nem nagy gólt akar lőni, hanem gólt (Böde). Jómagam valami hasonlóra vártam hetek óta. Most megkaptam, és nem is egyszer, hisz jöttek a labdák jobbról is, balról is, a negyedik gól is hasonló forgatókönyv alapján született. Közben pedig volt az a harmadik, az a fineszes, ami eddig ugyancsak hiánycikk volt. Holman váratlan húzása, ahogy belöbbölte a védők mögé a labdát, amit Gyömbér tanítani valóan vett le és bombázott a kapuba. Ezek a pillanatok vettek le nagyon nagy súlyokat a vállakról. A csapat ekkor már mert játszani, nyoma sem volt annak, hogy itt még bármit összehozhat az ellenfél. Végre egy meccs, ahol nem kellett izgulni a győzelem miatt, az természetes volt, mondhatjuk úgy, mint régen.

A diósgyőriek edzője, Tomiszlav Szivics nyilatkozta a meccs előtt, nem csodacsapatot látnak vendégül, hanem egy hozzájuk hasonló középcsapatot. A meccs talán neki is bebizonyította, hogy tévedett. Valóban nem csodacsapatot látott, de nem is középcsapatot, hanem a FRADIT, igen, így nagy betűvel, az igazi Fradit. A végén sportszerű volt Szivics, elismerte, hogy a jobb győzött.

Győzött, újra győzött a Fradi! Kellett ez nagyon, úgy a csapatnak, mint nekünk, szurkolóknak. Őszintén remélem, a hétközi, meg a szombati siker világító lámpásként bevilágítja a téli szünetig hátralevő utat, hogy annak megállóiban újabb és újabb győzelmeket arassunk. Győzelmeket, amelyek újra és újra felkorbácsolják a reményt. Mert ebben a magyar labdarúgásban sok váratlant lehet látni és tapasztalni. Ki hitte volna, hogy a Videoton (is) odahaza kap ki a Honvédtól, aztán egy hét múlva a sereghajtó Kaposvártól, azaz veszít el hat olyan pontot, amelyet szinte előre elkönyveltek neki. Ezzel együtt ne a Videotont, ne a többi csapatot nézzük, illetve csak annyiban, hogy éppen melyik a soron következő ellenfél, aki ellen pályára lép és játszik, Fradihoz méltón játszik, ebből adódóan győz a csapatunk.

Hajrá Fradi!

Sanyi bá,
alias Simon Sándor

Fotó: www.nemzetisport.hu