2017. szeptember 20. szerda

Edzőink voltak: beszélgetés László Csabával

Szerző: Simon Sándor Bejegyzés ideje: 2009. június 5.

laszlo-csabaEgy sorozat csak úgy sorozat, ha a kezdésen túl folytatása is van. Azok közül, akik fradista játékosmúlt nélkül az edzőink voltak, eddig csupán Gellei Imrével beszélgettem. A napokban a sors a segítségemre sietett. A DVSC II elleni meccsen találkoztam László Csabával, aki nagy örömömre azonnal vállalta azt a beszélgetést, amelyet most megoszthatok az érdeklődő olvasókkal. Mai beszélgetőtársam: László Csaba.

László Csaba Székelyföldre, Hodgyára született 1964. február 13-án. Egészen biztos, hogy a hely sokak számára ismeretlen, segít az eligazodásban, ha leírom, Hodgya Székelyudvarhely szomszédságában található, tőle délnyugati irányban 8 km-re, Felsőboldogfalva községközponttól 5 km távolságra. Egy húga van, aki 9 esztendővel fiatalabb nála.

Az általános iskola első négy osztályát odahaza végezte, majd az ötödikben az udvarhelyi sportiskolába került, ott kezdett el futballozni. Végigjárta az utánpótlás ranglétrát, majd 17 esztendősen a felnőttek között is bemutatkozott a Székelyudvarhelyi Haladás csapatában. Akkoriban a székelyek nemzeti csapata a román harmadosztályban szerepelt, ahová nem sokkal László Csaba bemutatkozása előtt esett ki a második vonalból. És bár tehetséges játékosok gyűltek évről-évre össze, a feljutás valamiért soha nem sikerülhetett, annak ellenére, hogy mindig az élmezőnyben szerepeltek. Rendszeresen 3 – 4000 néző előtt játszottak, ünnep volt számukra minden mérkőzés. 1985-ben átigazolt, az ugyancsak a harmadosztályban szereplő Székelykeresztúr csapatához, ahol már csak fél esztendőt töltött.

Ekkor ugyanis Németországba távozott, Kölnben telepedett le, amely város 18 esztendeig volt a lakhelye. Játszott a Fortuna Köln, a Bayer Uerdingen, aztán a III.osztályú Oberhausen csapatában. Itt érte 27 esztendősen az a súlyos sérülés (térd keresztszalag-szakadás), ami után hiába volt a nyolc egymást követő műtét, abba kellett hagynia az aktív játékot. A futball azonban annyira átitatta az életét, hogy amikor a műtétek sora után jobban lett, jelentkezett a kölni „edzőegyetemre”, ahol sikeresen lediplomázott. Edzői pályafutását a Borussia Mönchengladbach utánpótlásában kezdte, ahol éveken keresztül a 16-17 éves korosztályokkal foglalkozott. Itt dolgozott akkor is, amikor 2004 első napjaiban a magyar labdarúgó válogatott pályedzőjének kérték fel, Lothar Matthäus segítőjeként. Fél esztendő múltán pedig a Ferencváros frissen bajnokságot nyert csapatának a vezetőedzője lett. Irányításával a Fradi oly közel volt az 1995-ben egyszer már megtapasztalt BL csoportkörhöz, mint azóta sem senki. Onnan kiesve azonban egy leget mégis magáénak tudhat, bejutott az UEFA-kupa csoportkörébe, ami ugyancsak nem sikerült még más magyar csapatnak. 2005 őszén kellett elhagynia a Ferencvárost, ahol összesen 58 tétmeccsen (41 bajnoki, 5 MK, 4 BL, 8 UEFA) ült a kispadon. 2006 nyarán az ugandai válogatott szövetségi kapitányának nevezték ki. Irányítása alatt az ugandai nemzeti együttes a FIFA ranglista 167. helyéről a 91. helyre jött fel, az afrikai országban nemzeti hősként tisztelték. 2008 nyarán mégis váltott, elfogadta a skót Hearts megtisztelő felkérését és a lett a menedzserük. Itt is nagyot alkotott, az előző évi 8. helyről a 3. helyre vezérelte a csapatot, megszerezve ezzel az újonnan induló UEFA Európa Ligában történő indulás lehetőségét. Magának pedig a legrangosabb skót szakmai kitüntetést, az Év menedzsere címet.

Nem mindennapi pályafutás, lesz miről beszélnünk…

– Kezdjük az elején! Sokat olvastam arról, hogy a székelyeknél sok a fradista. Gondolom, Te is annak születtél?
– Minden székely fradistának születik és a legtöbbje az is marad. Nálam sem volt ez másképp.

– Hogy alakult ez ki?
– A pontos választ nem tudom. Azt azonban igen, hogy Trianon óta a székelyeknek hatványozottan kellett szembenézni az elnyomás, az elnyomatás kérdésével. Különösen fontossá vált a hovatartozás definiálása, a magyarság vállalása. A Fradi történetét ismerve leginkább ez az a csapat, amely ugyanezekkel a kérdésekkel találkozott, ugyanezekkel kellett szembesülnie. A Fradi a sportban megtestesítette azt, amit a székely emberek a mindennapi életben átéltek. Aztán ez apáról fiúra szállt, két csapat létezett: a magyar válogatott és a Fradi.

– Hogy tudtátok követni az eredményeket?
– Úgy, hogy meccsre jártunk…

– Ne viccelj velem!
– Nem viccelek! Annak idején a magyar rádió a bajnoki mérkőzésekről rendszeresen közvetített a „Sportkapcsolás” című műsorban. Olyan helyet kellett keresnünk, ahol ezek az adások foghatók voltak, így a Hargitára jártunk meccset hallgatni. És nem csak hallgatni. Ha tévéközvetítés volt valamely Fradi vagy még inkább válogatott meccsről, valóságos népvándorlás indult a Hargitára. Mindenki több kilométert, volt aki több tízet sétált az erdőn keresztül, hogy részese lehessen egy-egy ilyen futball nyújtotta közösségi élménynek.

– Hogy zajlott egy ilyen meccsnézés?
– A fiatalabbak felmásztak egy-egy magas fára, kezükben a szobaantennával. Ott állítgatták, hogy a fa tövében élvezhető kép legyen az aggregátorok táplálta tévéken. Nem túlzok, volt hogy több száz ember csoportosult néhány készülék előtt, szurkolva a magyarok vagy épp a Fradi sikeréért. Látni szinte semmit sem lehetett, érezni annál inkább. Óriási közösségformáló ereje volt ezeknek a találkozóknak. Szoktuk is mondani, hogy a vallásos csíki zarándoklat mellett a székelyeknek van futballzarándoklata is, ráadásul évente nem is csak egyszer.

– Szurkolás is volt?
– Összejött többszáz ember, hoztak elemózsiát, pálinkát és a meccsnézés ürügyén is kifejezték magyarságukat. Ha az eredmény úgy alakult, persze hogy nagy hangon lelkesedtek, lelkesedtünk, mert hála Istennek, én is több alkalommal részese lehettem ilyeneknek. Óriási élmény volt megélni, ma is az, még rágondolni is.

– Valóban az lehetett, még így hallgatni is szinte hihetetlen. És a technika fejlődésével ennek a romantikája is odalett. Ma már nem kell a Hargitára menni magyar közvetítésért…
– Bizony nem! Ma már mindenütt van műholdas tévé, ám eltűnt a magyar foci.

– Ne szaladjunk annyira előre! Maradjunk inkább ott, amikor Németországba települtél. Ez hogy történt? Disszidáltál?
– Nem! Teljesen hivatalosan mehettem Németországba. Apai nagybátyám a háborús fogság után ott maradt, német állampolgár lett. Az ő meghívására hivatalosan kaptam útlevelet, úgy mehettem ki. Igaz, az már önkéntes és önkényes döntés volt, hogy nem megyek haza. Így kerültem Kölnbe, amely 18 évig a lakhelyem lett.

– A pályafutásod adatait nézve egészen biztos, hogy nem a futballból éltél ekkoriban. Mivel tartottad el magad?
– Jól látod! A FORD-nál helyezkedtem el, kitartó munkával ott jutottam egyre feljebb.

– Mivel foglalkoztál?
– Eladás és marketing a kishaszongépjárművek területén. Idővel ezen a területen az egész német piac referense lettem. Sok máig élő kapcsolatom datálódik innen.

– De mégis győzött a futball, annak a szeretete…
– Akit az egyszer megfertőzött, az nem is tud belőle kigyógyulni. Amikor megsérültem, a műtétek sora után tényleg azt hittem, hogy annak vége.

– Hogy történt a sérülésed?
– Mérkőzésen. Letapadt a lábam, szétszakadt minden a térdemben. Műtét, műtétet követett, az elején örültem, hogy járni tudok majd. Aztán a nyolcadik műtét után egészen jónak éreztem a lábam, bár az orvosok megmondták, hogy az aktív futballnak mindörökre vége. De azt nem mondták, hogy edző nem lehetek. Így jelentkeztem a kölni iskolába.

– Még mielőtt elfelejteném, megkérdezem, milyen poszton játszottál aktív korodban?
– Középpályás voltam.

– A védekező vagy a támadó fajtából?
– A középpálya minden részén előfordultam, mindig betartottam az edzőim utasításait, ha kellett védekeztem, ha kellett, támadtam. Jellemző volt rám a sok futás, a kitartás, a megbízható játék.

– Készülvén erre a beszélgetésre olvastam, hogy Magyarországon is játszottál. Hol?
– Ez egy tévedés! Onnan indulhatott, hogy voltam néhány edzésen a Volán csapatánál, ahol akkoriban Martos Győző volt az elnök. Úgy kerültem oda, hogy Győzővel rokonságban vagyunk és amikor Budapesten jártam, meginvitált a csapatához edzésre. Nem mellesleg tőle kaptam annakidején egy 4-es számú fradimezt, ami gyermekkorom rajongásig szeretett ruhadarabja lett.

– Mik nem derülnek ki? De egy kicsit eltérítettelek a kölni edzőiskolától, amit itthon az edzőképzés egyetemének is emlegetnek…
– Nem is csak itthon, mindenütt elismerik. A diplomám német címét magyarra úgy lehet lefordítani, hogy „államilag elismert diplomás futballtanár”. És ez kiállja a mai idők UEFA licencpróbáját is, mindenütt megfelel a legmagasabb képesítésnek.

– Friss diplomásként egyből a Borussia Mönchengladbach-nál kezdél dolgozni?
– Igen. A 16-17 éves korosztályt kaptam meg.

– Milyen volt ott a rendszer? Végigvittél a felnőttekig egy csapatot, utána kezdted elölről?
– Nem. Mindig ilyen korú gyerekekkel foglalkoztam. Minden évben újak jöttek a kezem alá, akiket egy év után továbbadtam. Az utánpótlásképzés egy jól működő szisztémára épült, ebben a korban nem a csapatok eredményén volt a hangsúly, hanem az egyének képzésén, hogy a lehetőségek szerint minél több jó játékost tudjanak adni a felnőtt korosztálynak. A legjobbak magánál a profi klubnál kaptak szerződést, minden srácnak ez volt az álma, ám a többiek sem vesztek el, alsóbb osztályokban mindannyian tudtak boldogulni. Meggyőződésem, hogy másképp ez nem is működik. Minden klubnak hangsúlyt kell fektetni egy jól működő utánpótlásképzésre, mert ilyen módon olyan játékosokat kaphatnak a felnőtt csapatokba, akik egyrészt lényegesen olcsóbbak, mint a piacról beszerezhető labdarúgók, másrészt a klubhűséggel, klubszeretettel is át vannak itatva.

– Említenél néhány játékost, akikkel ezekben az időkben dolgoztál?
– Persze, bár tudom, hogy magyar szemmel nem éppen világhíres játékosok lettek, ám aki a Bundesligát ismeri, ismerheti őket is. Szóval, Marcell Jansen, Eugen Polanski, Christian Dorda, Tobias Levels mindannyian jól hangzó nevek a német futballvilágban.

– Ugorjunk egy kicsit. Vagy nagyot? Időzzük azt az időt, amikor a magyar futballszurkolók is megismerték a neved. Hogy kerültél képbe, mint a magyar válogatott pályaedzője?
– Időben tényleg a soron következő lépés volt, ám valóban egy nagy ugrás. Amikor az MLSZ Lothar Matthäust nevezte ki szövetségi kapitánynak, ő gyakorlatilag szabad kezet kapott a stábjának összeállításához. Lotharról tudni kell, hogy a gyökerei neki is a Borussia Mönchengladbach-ig nyúlnak. Mindenképpen Németországból akart segítőt hozni magának, olyan embert, aki tud magyarul, nem tagja a hazai edzői hierarchiának. A kapcsolatai körében érdeklődvén ajánlottak a gladbachiak engem. Találkoztunk, beszélgettünk, a futballról vallott nézeteink közel álltak egymáshoz, így engem javasolt az MLSZ vezetésének.

– Könnyen elfogadtak?
– Miután Lothar szabad kezet kapott, nem vitatkoztak vele.

– És a szakma?
– Az egy másik kérdés. Ők Lothar kinevezését sem nézték jó szemmel, ráadásul azzal, hogy a stábját is tőlük függetlenül választotta meg, úgy érezték, elvesztik a befolyásukat. Jól érezték. A szakmai döntéseket egymással konzultálva hoztuk meg, számunkra csak a pályán nyújtott teljesítmény számított.

– Az igazi nagy ugrás mégis bő fél évvel később jött, amikor megkeresett a Fradi. Ennek mi a hiteles története? Mert pletykák bőséggel voltak, hogy ez a poszt Lothar Matthausnak volt fenntartva, ám míg ő nem jöhetett, a segítőjét ajánlotta maga helyett.
– Azt, hogy kit szeretett volna a Fradi, azt Furulyás Jánostól kellene megkérdezni. Én csak annyit tudok, hogy miután Pintér Attilától elköszöntek, Furulyás János az MLSZ-nél érdeklődött, valószínű Lotharnál is, majd egy-két nap elteltével hivatalosan megkeresett engem. Valószínű, hogy ajánlottak, hiszen különben nem tárgyaltunk volna. A tárgyalások közben alaposan leinformáltak, Mönchengladbachban is érdeklődtek. Velem végig úgy tárgyalt Furulyás, hogy én elsőszámú jelölt vagyok, semmit nem éreztem abból, hogy engem ideiglenes megoldásnak szánna. Abban az esetben nem is vállaltam volna.

– Milyen érzésekkel tárgyaltál? Hiszen mégiscsak annak a csapatnak az elnökével beszéltél, amely csapatért Te is, az egész szülőfölded rajongott. Mit szóltak például a szüleid?
– Ami bennem lezajlott, azt nem lehet elmondani. Egyszerre volt hihetetlen, csodálatos, magával ragadó. A szüleimmel csak azok után tudtam beszélni, miután minden eldőlt. Mindent tudtak rólam, hiszen a helyi médiumokban is elsőszámú hír voltam. Tele voltak büszkeséggel, ám rendkívüli módon féltettek is. Amikor elvállaltam a feladatot, az érzelmeimet félre tudtam tenni, a döntés meghozatalánál mindvégig előtérbe helyeztem a szakmaiságot.

– Amennyiben?
– Kérdeztem, hogy milyen keretet kapok, hiszen köztudott volt a Fradi nehéz anyagi helyzete, hogy a legjobb játékosok, Gera és Tököli elhagyják a csapatot. Elmondták, hogy Gerát mindenképp el kell adniuk, hisz az érte kapott pénz lehet a záloga a csapat megerősítésének. Tököli megtartását már ígérték, mint ahogy azt is, hogy a magyar válogatott keretéhez tartozó nyolc játékost leigazolnak. Egyértelmű volt a célkitűzés, ismét bejutni a Bajnokok Ligája csoportkörébe, ott úgy szerepelni, hogy az ott keresett pénz konszolidálja a klubot. Mindez nem hangzott rosszul, szakmailag embert próbáló feladatnak, nagy kihívásnak tűnt, ezért elvállaltam.

– Kik lettek volna ezek a válogatott igazolások?
– Az akkor még a Dinamo Kijevben szereplő Bodnár Laci, de a védelembe jött volna Stark Péter, a középpályára Simek Péter. Sajnos, ezekből semmi sem lett, mint ahogy Tököli is elment, de én sajnáltam Kriston Attila távozását is. Keserű csalódás volt ez, pedig még a szerződés aláírásán szinte meg sem száradt a tinta. Olyannyira csak ígéretek voltak, hogy néhány hét után már csak a pénztelen valósággal találkoztam.

– Mi történt?
– A kiszemeltek nem jöhettek, hiszen azt mondták, a leigazolásukra nincs pénz. Akinek lejárt a szerződése, nem ajánlottak neki újat. Egy hónap után forráshiány miatt már az első fizetésemet sem kaptam meg. Tetézte mindezt a főszponzor T-Mobile bejelentése, aki közölte, hogy az ősz végén kiszáll a labdarúgásból, tessék új szponzort keresni. Ebben a helyzetben kellett olyan csapatot összehozni, amelyik reménnyel indulhat a BL selejtezőkben és a bajnokságban. Csak olyan játékos jöhetett szóba, akiért nem kellett fizetni. Kérésemre így került vissza az Üllői útra Sopronból Huszti Szabi, igazolhattuk le ingyen Tőzsér Danit, Zavadszky Gabit, Robert Vagnert vagy éppen az akkor nagyon lesajnált Tímár Krisztiánt.

– Mi szurkolók nem voltunk bennfentesek, ha tudtuk is, hogy vannak nehézségek, tele voltunk reménnyel, különösen a sorsolás ismeretében. Miért nem sikerült a csoda?
– Sok oka van ennek. Természetesen ide tartoznak azok a kérdések, amelyekről az előbb beszéltem, hogy nem voltak szinkronban az ígéretek a tettekkel. Ezzel együtt belevágtunk, hogy megpróbáljuk. Elvittem a keretet egy ausztriai edzőtáborba, hogy kivonjam a fiúkat a hazai sajtó napi érdeklődéséből, ami elvonhatja figyelmüket a munkáról, meg valahogy össze is kellett építeni a csapatot. Ez mondjuk be is jött, ám az már kevésbé volt felemelő, hogy a számlát a vezetés nem fizette ki és mint közvetlen kapcsolattartót az osztrákok hónapokig engem zaklattak a jogos igényükkel. Később ugyanígy jártunk a télen Szovátán is, ahová története során először vittem ki az együttest egy felkészülésre. Szóval a felkészülés jól sikerült, az előselejtező első körében hoztuk a kötelezőt, Tiranában 3:2-re nyertünk az albán bajnok ellen. Itt még játszott Gera Zoli, a visszavágón már nem, mert eladták.

A tiranai győzelem, László Csaba itt mutatkozott be a Fradi kispadján

– Álljunk meg egy szóra! Miért akkor? Miért nem lehetett ezzel megvárni a selejtezők végét?
– A kérdések jogosak, én is kérdeztem akkor, ám választ nem kaptam. A mai napig nem tudom, mi lehetett az az érdek, ami ezt így befolyásolta. Egy biztos, ez nem a csapat érdeke volt. A zavar érezhető volt, hiszen a visszavágón idehaza 1:0-ra kikaptunk, csak az idegenben lőtt gólokkal jutottunk tovább. Egy hetünk volt a Sparta Praha elleni hazai mérkőzésig, hogy rendezzük a sorokat. Megtettük, 1:0-ra nyertünk, úgy hogy több is lehetett volna, ám a helyzeteink kimaradtak. Aztán két hetünk volt felkészülni a prágai visszavágóra. Tette mindenki a dolgát, senkit nem kellett külön motiválni, a csoda elérhető közelségbe került. Nem sikerült! Életem legrosszabb emlékű mérkőzése az a prágai meccs. Hosszabbítás volt, ami majdnem be is fejeződött 1:0-nál, ám az egyik utolsó támadást egy szerencsétlen mozdulattal szögletre szereltük. A szögletből gólt kaptunk, nem jöttek a tizenegyesek, odalettek az álmok.

A Sparta elleni budapesti 1:0

– Miért gondolod, hogy a tizenegyesekkel nekünk állt volna a zászló?
– Szűcs Lajos miatt, akit kiemelkedő képességű kapusnak tartottam, tartok. Biztos voltam benne, hogy minimum egyet megfog. Mint ahogy az is valószínű, ha azon a prágai mérkőzésen Gera Zoli még játszhat, akkor ott is gólt tudtunk volna lőni. De sajnos, mindez már csak fikció, igazolni nem lehet.

És az a rossz emlékű prágai visszavágó

– Jött viszont a folytatás, az UEFA-kupás csoportkör. Ehhez milyen emlékek fűznek?
– Megmutattuk országnak, világnak, hogy a Fradit nem lehet leírni, a játékosok minden anyagi nehézség ellenére tudnak egymásért és a csapatért, a szurkolóikért küzdeni. Odamentem Sugár Andráshoz, a T-Mobile elnökéhez és kértem, hogy tegye mérlegre az elmúlt időszak történéseit és gondolja mégegyszer végig a szponzorizáció megszüntetését. Sugár azt mondta, amíg én leszek az edző, a T-Mobile mégsem vonul ki. Mondtam neki, ez így nem jó! Ez nem az én érdemem, ez a csapaté, amelynek én csak egy láncszeme vagyok, mindenképpen tőlem független hosszabb távú támogatást adjon. Megadta! A Népstadionban együtt mutattuk fel a szponzorszerződés meghosszabbítása alkalmából a Sugár-László feliratú 2007-es mezt, amely az új határidőt jelentette. A 100 % Fradi a Jobb velünk a világ szlogennel jelent meg. Nagy siker volt ez is, a csapat továbbélését jelentette, de mindent csak ebből nem lehetett megoldani. Maguk a konkrét meccsek természetesen nagy élmények voltak, végig partiban voltunk az Európa elitjéhez tartozó csapatokkal.

Bejutás a csoportkörbe a Millwall ellen

Tőzsér gólja a Feyenoord ellen

És egy hosszabb összefoglaló a Basel elleni meccsről

Végül a Hearts elleni idegenbeli győzelem

– Emlékszünk, mintha tegnap lett volna. De megbocsáss, most kellemetlenebb témát vetek fel. Tudjuk, a bajnokságban az utolsó pillanatban lőtt góllal sikerült megszerezni az ezüstérmet, ezzel az újabb európai kupahelyet, ám a magyar kupában csak a döntőig tartott a menetelés, ott csúfos vereségbe szaladtunk a Sopron ellen. Ez a meccs az ominózus „.. törd el a lábát, hogy kiállítsanak..” állítólagos kijelentésedről híresült el. Mi az igazság ezzel kapcsolatban?
– Feszült hangulatú mérkőzés volt, amit véleményem szerint a játékvezető tett azzá az ítéleteivel. Vitattuk a tizenegyes ítéleteit, erre elkezdte kiszórni a játékosokat. Amikor ezt én is szóvá tettem, elküldött a kispadtól. Elvileg a tribünre kellett volna felmennem, ám ezt senki sem ellenőrizte, így a játékoskijáró mellett, soproniak közelében álltam és néztem a meccset. A játékosaim nem tudták feldolgozni a történteket, ekkor már valóban egyre több és egyre súlyosabb szabálytalanság történt, mindenféle szankció nélkül, sőt a bíró még azt is elnézte, hogy közvetlen közelről az arcába üvöltöttek. Nyilvánvaló volt, hogy nem ad még egy lapot, nehogy le kelljen fújni a mérkőzést. Amikor egy szabálytalanság utáni csetepaténál állt a játék, én is a vonalhoz mentem (a bíró ezt annak ellenére elnézte, hogy nekem a nézőtéren kellett volna ülnöm) és teljesen nyugodt hangon a játékosaimmal beszéltem, mondván hogy itt bármit tehetnek, még ha láb törik is, a bíró több játékost nem állít ki, ezt a meccset így kell lejátszani, ezért inkább nyugodjanak meg, méltósággal fejezzék be a meccset. Egy fotós, aki a közelben állt és ebből a monológból foszlányokat hallott, azt félreértelmezve azonnal a soproni kispadhoz rohant, figyelmeztetve őket. A meccs végetért, semmi nem történt. Eltelt két nap, amikor felhívtak a Nemzeti Sporttól a lábtöréses verzióval, hogy megírják. Mondtam nekik, hogy ez nem egészen úgy volt, az ilyen állítást bizonyítani illene, amit úgysem tudnak. Ennek ellenére lehozták, a lavina elindult. Az MLSZ és a Liga vizsgálatot indított, mindenkit meghallgattak, bizonyíték az állításokra semmi! Engem azért meszeltek el, mert a bíró korábban kiállított, nem azért amit a Nemzeti Sport írt. A Fradinál külön vizsgálatot tartottak, természetesen ők sem találtak semmit, pedig akkor már voltak olyanok, akik a leváltásomban gondolkodtak. Micsoda alkalom lett volna nekik, hogy mindenféle kártérítés nélkül simán félreállíthatnak. De nem volt miért. Az MLSZ-ben mindenesetre elveszítettem a válogatott pályaedzői státusát, Lothar nem állt ki mellettem. Röviden ennyi!

– Köszönöm, hogy elmondtad. Beszéljünk az új bajnoki szezonról, amelyben te már az őszi szezon vége előtt kirúgott edző lettél. Hogy viselted a történéseket?
– Ez egy folyamat volt. Említettem már az előbb is, hogy volt akinek nem tetszett a ténykedésem. Neveket hiába is kérdezel, nem fogok mondani, mert ezzel is a Fradi ellen beszélnék, amit nem fogok megtenni. A bajnokság előtt Furulyás János tanúk előtt közölte, hogy az eltávozott játékosok pótlására továbbra sincs pénz az erősítésre, ezért azt tűzik ki célnak, hogy építsek egy új, saját nevelésű fiatalokból álló csapatot, kihangsúlyozva, hogy nincs eredménykényszer. Pontosan tudják, hogy egy ilyen építkezés azzal jár, hogy becsúszhatnak kínos vereségek is. Én ezt elfogadtam, egyetlen hibát követtem el, nem kértem, hogy írják is le ezt a megváltozott célkitűzést. Nem is gondoltam semmi váratlanra a REAC elleni hazai vereség után sem. A meccs után nem is történt semmi, később egy újságíró hívott fel, hogy épp a székházban van és azt hallja, hogy már nem én vagyok a csapat edzője. Aztán másnap Tepszics Ignácra hárult a kellemetlen feladat, hogy mindezt telefonon velem is közölje. Furulyás János nem beszélt velem. Itt teljesedett be az, amitől szüleim a kinevezésemkor is féltettek…

– Kifizettek?
– Ezt komolyan kérded? Ígéreteket kaptam, hogy egyszer az is rendben lesz. Aztán az ígéretek határideje lejárt, újból tárgyaltunk, kaptam új ígéretet. Ezek a tárgyalások meg zömmel úgy zajlottak, hogy egyre többet engedjek a követeléseimből, mert ha nem engedek, akkor nem vagyok igazi fradista. Szerintem a fradizmust nem így mérik. Én semmi olyant nem követeltem, amiért nem dolgoztam meg, amivel nekem tartoztak az a munkabérem volt.

– Mégsem jelentetted fel soha a klubot?
– Ez az elveimmel nem fért össze, nem tudtam megtenni, bármily jogos is lett volna. A klub konszolidációja során végül az én jogos igényeimet is kielégítették.

– Nem lehettek könnyű idők. Gondolom mindez az Ugandába szerződésedig tartott. Hogy kerültél Ugandába?
– A helyi szövetség német edzőt keresett a válogatott élére. Fogtam a német útlevelemet, a német edzői diplomámat, kiutaztam, tárgyaltunk, megegyeztünk.

– Ilyen egyszerűen?
– Vázolták a célokat, miben szeretnének előrébb lépni, amit én elfogadtam. Hosszú volt már a munka nélkül eltöltött időszak, muszáj volt dolgozni. Amikor odakerültem összesen öt profi labdarúgója volt az országnak, egy Argentínában, négy pedig Dél-Afrikában. Amikor eljöttem ez a szám több mint harmincra nőtt, ezek többsége európai csapatokban játszik. Az Afrika-Kupán jöttek az eredmények, egyetlen gólon múlott, hogy nem jutottunk be a döntőbe, azt a gólt sem mi kaptuk, hanem tétlenül néztük, hogy amikor mi már befejeztük a sorozatot, megrúgja-e az ellenlábas. Mi voltunk az első afrikai csapat, amelyik 14 év után a kontinensen belül legyőztük a világhíressé vált Nigériát. Nyugodtan kijelenthetem, az ott töltött időm alatt fellendült az ország labdarúgása. Ezt mutatja az a nem lényegtelen tény is, hogy az angol Premier League közvetítési jogait birtokló tévétársaság a műsorára tűzte az ugandai bajnokság mérkőzéseinek a közvetítését is.

– Gondolom, népszerű voltál…
– Sokan mondták, népszerűbb, mint az államelnök! Hihetetlen szeretettel voltak irántam az emberek. A szakmai sikereken túl egy érdekes sztorim is van, újraindítottam egy régen lezárt vasútvonalat.

– Masiniszta lettél?
– Az nem, csak forgalomszervező! Történt, hogy egy meccs előtt akkora volt az érdeklődés, hogy az utak nem bírták volna el azt a forgalmat, ami a stadionhoz vezet. Volt egy lezárt vasúti vonalszakasz, amely a városközponttól a stadionig ment. Kijártam, és a népszerűségem elég nagy tekintélyt adott, hogy elértem, újraindították ezt a vonalat.

– A népszerűséged csúcsán miért váltottál? Miért fogadtad el a skót ajánlatot, hiszen a Hearts tulajdonosa kifejezetten edzőfaló hírében állt?
– Valóban, Romanov Úrnak szinte hobbija volt az edzőkeresés. De, a viccet félretéve, megtisztelő volt már eleve az is, hogy a nevem szóba került ennél a csapatnál. A harmadik számú jelölt voltam a szlovák szövetségi kapitány, valamint Jürgen Röber, a Hertha volt edzője után. A bécsi EB döntőjén találkoztam Romanov Úrral, aki ismertette az elképzeléseit, én pedig személyesen is bemutatkozhattam. A feladat nagyon tetszett, a skót futballközeg más, mint amit addig megszoktam, és szerettem volna visszatérni Európába. A skótok mindenkivel tárgyaltak, tudták, hogy szerződésben vagyok az ugandai szövetséggel, ez sem tántorította el őket, kivásároltak. Megértem nekik pluszban 150 ezer dollárt.

– Mik voltak a célkitűzések?
– Az előző szezonban a nyolcadik helyen végzett a Hearts, innen szerettek volna előrelépni úgy, hogy stabilizálják a helyüket a hatcsapatos felsőházban. Elmondták, hogy ehhez most nem tudnak igazolni, mindezt a rendelkezésre álló fiatalokkal kell megoldani. A problémafelvetés mondjuk ismerősnek tűnt. Én a Fradiban is boldogan vállaltam ezt a feladatot, itt azonban végig is engedték vinni.

– Nem is akármilyen sikerrel, amit a szakma is értékelt, hiszen Téged választottak az év menedzserének Skóciában. Milyen érzés volt, eszedbe jutottak a magyar viszonyok, az itteni munkádat kritizáló beszólások? Netán irigykedtek rád?
– Nem foglalkoztam ilyen gondolatokkal. Van egy mondásom: „A sajnálkozás ingyen jön, az irigységért azonban keményen meg kell dolgozni!” Én pedig megdolgoztam mindenért az életben, ezért az elismerésért is. Nem mellesleg nem is egy, hanem két díjat is kaptam a tavasszal. A skót szakma kitüntető címén kívül megkaptam a sportújságírók és a szurkolók által odaítélt „szezon menedzsere” címet is. Volt már, hogy egy edző kapta mindkét elismerést, de olyan hogy külföldi legyen ez, még nem.

– Szívből gratulálok!
– Köszönöm szépen.

– Ha már gratuláció, ki mindenki gratulált ezekhez a díjakhoz?
– Itthonról felhívott Vass László, aki az utolsó pár hónapban a pályaedzőm volt a Fradinál. Gratuláló üzenetet kaptam a Borussia Mönchengladbach vezetésétől és az ugandai szövetségtől is. Megemlékezett a díjakról és gratulált az UEFA is.

– Ennyi?
– Igen. Én ezeknek is nagyon örültem.

– Milyen a viszonyod a skót edzőkollégákkal?
– Kifejezetten baráti. A két „naggyal” Walter Smith-tel, a Rangers és Gordon Strachan-nel, a Celtic edzőjével nem egyszer összeülünk és megvitatjuk az éppen megvitatandó kérdéseket.

– No, ez az, amit idehaza nem nagyon tudok elképzelni…
– Nehéz is, Magyarországon nem történt velem ilyesmi.

– Mit vársz a következő szezontól?
– Először is azt, hogy a tulajdonos megerősíti a keretet, minőségi játékosokkal pótolja az eddig eltávozókat, mert sajnos a jó eredmények hatására többen anyagilag előnyösebb szerződéseket kaptak. Kellenek játékosok, akikre vannak is javaslataim, remélem nem lesz akadálya a szerződtetésüknek, mert a célok most már nagyobbak. Egyrészt az UEFA Európa Ligában, másrészt pedig a skót bajnokságban is közelebb kellene kerülni a két nagyhoz.

– Engedj meg egy gondolatkísérletet! Mi lenne, ha le tudnád igazolni az Angliában játszó magyar légiót, akik közül nem egy játszott a kezed alatt? Tímárra, Gyepesre, Rósára, Buzsákyra, Halmosira és nem utolsósorban Gerára gondolok.
– Ezt a névsort még kiegészíteném Szűcs Lajossal és ebben az esetben biztos, hogy nem csak megközelítenénk a két nagyot, hanem beférkőznénk közéjük.

– Így a beszélgetés végén kérdezlek még a családodról. Mindenhova követtek az elmúlt években?
– Igen, és ezzel nagyban megkönnyítették az én dolgomat, nekem csak a munkámra kellett koncentrálnom. Feleségem, bárhol is élünk, mindig odavarázsolja a hazai ízeket az asztalra, két leányom pedig óriási büszkeséggel tölt el.

– A legutolsó kérdés pedig, hogy mit üzensz a Fradi szurkolóinak?
– Én nem üzennék nekik, én köszönök nekik. Köszönöm azt, amit tőlük kaptam a legnehezebb időkben is. Azt a rengeteg kitartást és szeretetet, ami irányomban megnyilvánult. Felejthetetlen érzést okoztak, amikor percekig az én nevemet foglalták dalba és skandálták hangosan. Én soha nem szégyelltem ezeket az érzéseket nyíltan kimutatni, a könnyeimet ma is vállalom. Érzések nélkül mit sem ér az ember! Ha a Ferencvárosra gondolok, először mindenképpen a szurkolók jutnak az eszembe. Szeressék nagyon ezt a klubot, mert ez a klub a maga 110 éves múltjával, eredményeivel, a tradícióval megérdemli. És ha ők ezt megteszik és kinyilvánítják, akkor ez a hagyománytisztelő angol tulajdonosokat is megérinti, látják, hogy a befektetett pénzük és munkájuk jó helyre kerül, ezekből a tradíciókból és gyökerekből újra elindulhat egy olyan fejlődés, amelynek vége egy európai élcsapat lehet. Olyan élcsapat, amely a múltja során már volt és hitem szerint még lesz is a Ferencváros.

Simon Sándor

A beszélgetés ideje: 2009. június 4.

A végére ugorhat és hozzászólhat.

HOZZÁSZÓLÁS






Legutóbbi hozzászólások

Az FTC Baráti Kör honlapja

  • Felelős szerkesztő: Simon Sándor
  • A honlapon megjelent tartalomban való közreműködésért és munkáért külön köszönetet mondunk
  • Szántay Balázsnak (tudósítások megemlékezésekről, összejövetelekről, fotók)
  • Simon Józsefnek (statisztikák)
  • Dluhopolszky Lászlónak (karikatúra, humor)
  • Harsányi Györgynek (fotók)
  • Email: ftc.barati.kor@gmail.com
  • Köszönjük, hogy megtisztelt a figyelmével! Várjuk észrevételeit, javaslatait!

  • Legutóbbi hozzászólások

    Fókuszban a ZTE-FTC rangadó játékvezetője: Kassai Viktor

    Bejegyzés ideje: 2010. november 9.
    Szerző: eagleeye1899

    Az öltözőben jártunk…

    Bejegyzés ideje: 2014. január 30.
    Szerző: SzB

    Ma lenne 65 esztendős Nagy Béla

    Bejegyzés ideje: 2009. május 6.
    Szerző: Simon Sándor

    A Fradi dicső múltja, 53.rész – 1955

    Bejegyzés ideje: 2009. június 18.
    Szerző: Simon Sándor

    Győzelmi sorozatban

    Bejegyzés ideje: 2014. április 13.
    Szerző: Simon Sándor