Minden kezdet egy új remény. Él a remény. Ezek voltak az idei bajnokságban eddig a címek, melyekre publicisztikáimban hivatkoztam. Hála Istennek, most nyugodt szívvel folytathatom ezt a sort, hiszen tovább él a remény.

Félreértés ne essék, nem csak azért él tovább a remény, mert újra győztünk. Hanem a körülmények miatt.

A korántsem kész csapat hazai pályán úgy mutatkozott be, hogy elnyerte a szurkolói bizalmát, akik ellentmondást nem tűrően biztatták. Biztatták akkor is, amikor a játék nem éppen úgy alakult, ahogy elképzelték. De győztünk és ez jó ajánlólevél.

Jó volt arra is, hogy első idegenbeli mérkőzésünkre dugig teljen a vendésgszektor és újra zengjen vidéken is a Hajrá Fradi. Ráadásul ez a vidék olyan vidék volt, ahol valljuk be, az utóbbi négy évben nem sok babér termett a számunkra, mi több, megalázó vereségeket szenvedtünk. A szurkolók azonban elkezdtek újra hinni és bízni a csapatban, újra úgy kísérték el, mint a régi szép időkben.

A csapat be is kezdett, vezetést szerzett. Jó volt Kecskeméten Fradistának lenni! Igaz, ezek után nem azt láttuk, amit vártunk, hisz az ellenfél kezdett el futballozni, néha szinte csak nyomoztuk a labdát. De az eredményt tartottuk, egészen az első félidő legutolsó percéig, ahol piciny porszem került az addigi gépezetbe, egykori nagy kedvencünk Tököli Attila ellenünk is betalált. Mióta távozott tőlünk, először ellenünk. Egy olyan góllal, amire talán csak ő képes. Hisz rárajtolt egy olyan labdára, ami minden más támadó számára tán a veszett fejsze lett volna. Ő azonban rajtolt és egy védekezési malőr következtében gólt lőtt. Gólt lőtt abban a pillanatban, amit senki nem szeret, közvetlenül a lefújás előtt.

Az ellenfél persze ráérzett a lélektani előnyre, a második félidőben döntésre próbálta vinni a dolgot. Kiderült azonban, hogy kapusunkat egészen jófajta fából faragták. A különösen kapott első gól nem törte meg, képes volt bravúrokra. Védelmünk állta a sarat. Igaz, támadni nem úgy támadtunk, ahogy a Fradi a legszebb történelmi idejében szokott. Sőt, azt is lehet mondani, talán sehogy. A szurkolók azonban tovább biztattak, az edzőnk pedig cserélt. És nem az eredményt őrizendő! Nem hozott be középpályás helyett újabb védőt, hogy biztosabb legyen a rombolási hadművelet. Középpályás helyett középpályást hozott be, olyanokat, kik elsősorban az előrejátékukról nevezetesek. Nem az eredményt akarta foggal-körömmel védeni, hanem az eredményt akarta javítani. És lám, a számítása bejött! Az egyik ilyen csere, Liban Abdi nagyot szólt. Lőtt egy olyan gólt, amilyenre csak a legnagyobbak képesek. Reméljük, Liban Abdi is átérzi eme gól súlyát, mit jelentett ez neki, mit jelentett a Ferencvárosnak.

Mondják, a Fradi csak kettőt lőtt kapura és azzal nyert. Tény, nem sokkal többször veszélyeztetett, mint ahogy az is tény, hogy nyert. Ne mondjuk, hogy rosszul, mondjuk úgy, hogy még nem a megfelelő és elvárt játékot játszva, de nyert. És ez a legfontosabb! Ez a csapat tud nyerni. Vegyük ezt észre és örüljünk neki. Mert egyre inkább úgy tűnik, újra szerethető csapatunk lesz. Szeressük hát, velünk együtt a játék is javulni fog. Képzeljük el, mi lesz, ha legközelebb, a két győzelmünk hatására néhány ezerrel nő a szurkolók száma is.

Lehet, hogy visszatér a régi idők hangulata? Adja Isten!

Hajrá Fradi! Annál is inkább, mert tovább él a remény!

Simon Sándor