2017. április 24. hétfő

Fradistákkal hatszemközt… Albert Flóriánnál jártunk.

Szerző: tibu1 Bejegyzés ideje: 2009. október 15.

Albert_FlorianA címből is láthatóan megint próbálkozunk valami olyannal, ami eddig nem volt. Riportok, interjúk voltak már, ez most annyiban más, hogy nem két, hanem három ember beszélget, a soros interjúalany és szerkesztőségünk két ifjú munkatársa, akik nagyon lelkesen vetették bele magukat a munkába.

Első beszélgetésük alanyául nem kisebb Fradista személyiséget választottak, mint magát a Császárt, Albert Flóriánt.

Albert_Moncsi_TibiA megbeszélt találkozó a Ferencváros székházában zajlott, Aranylabdás játékosunk készséggel állt a Baráti Kör rendelkezésére. Baráti, családias légkör fogadott minket. A „Császárnak” fantasztikus a humora, elég hamar közvetlen beszélgetés vette kezdetét. Most ebből készítettünk egy összeállítást, lássuk, mi is történt.

– Mindenkit meghatároz, hogy honnan, milyen háttérből származik. Vannak testvérei, vagy egyedüli gyermek?
– Nagyon nagy családunk volt. Hatan voltunk testvérek, én voltam a hatodik. Édesanyámat kétéves koromban elveszítettem, de lánytestvéreimet sem ismertem, mert ők is korán meghaltak.

– Hercegszántón született. Már ott elkezdett futballozni ?
– Hogyne! Bár ez így kicsit erős, de akkoriban, akinek gumilabdája volt, az biztos, hogy játszott, azt nem lehetett kihagyni a csapatból!

– Igazolt játékos hol volt először?
– Itt, a Ferencvárosban.

– És hogy került ide? Ki volt az az éles szemű ember, aki felfedezte?
– 1952 szeptemberében Budapestre költöztünk. Éppen akkoriban tartott toborzót Száger Mihály, aki rengeteg válogatott játékost fedezett fel a Fradinak. Akkoriban itt dolgozott még Agárdi Ferenc, Hajabás Géza, Bozóki János, Kellner Ferenc és Kellner István is. Szerződés helyett kaptunk egy „kettőhetvenes” tanulóbérletet, akkoriban ennyi járt. De ennek is nagyon örültünk, a lényeg, hogy felvettek! A Kinizsiben kezdődött a pályafutásom, de én még edzettem Édosz szerelésben is. A Kinizsi név alatt ’57-ig játszottam, amikor a Fradi újra visszakapta a hosszú zöld-fehér csíkos mezt, amit Kispéter Mihályék intéztek el.

A labdarúgás szeretete két bátyámtól automatikusan ragadt rám, ők Bajára jártak gimnáziumba. Baja tőlünk 33 km, vontatótraktorral mentek, arra tették a fapadokat. Az egy más korszak volt, nekünk az volt akkor a „Volvo busz”. Tehát a sportot megszeretni nem volt nehéz, hiszen a falu is sportcentrikus volt. Bár nem volt általános iskolás és középiskolás bajnokság, volt helyette az úgynevezett MHK (Munkára, Harcra Kész, mint tömegjellegű testedzés). Megyén belül mindig volt egy hely, ahova az iskolák elutaztak vonattal, traktorral, teherautókkal. Ott volt kislabdadobás, távolugrás, magasugrás és egyéb sporttevékenységek.

– Kispéter Mihályt is említette, akinek most volt a 90 éves születési évfordulója, írtunk is róla egy kis megemlékezést, melyben idéztünk egy Nagy Béla könyvből. Már Nagy Bélának is feltűnt, milyen nagyszívű ember volt.
– Így igaz és a szíve is vitte el. Tatán az edzőtáborban, ott előttünk. Alapozás volt, a táborvezetők játszottak az ott alapozó NB 1-es csapatok edzőivel. Leült a kispadra, feltette a kezét és, úgy ahogy volt, a szemünk előtt csúszott le a kispad alá.

Egy történet jut róla az eszembe. Mikor még a Kinizsiben játszott, azt mondta a többieknek, gyerekek fújjatok egyet. Majd amikor legközelebb felé jött a labda, azt ballábbal „kipengette” egészen a Pénzverdéig. Míg visszahozták, lehetett pihenni.

– Ezt bajnoki meccsen csinálta?
– Természetesen! Nem is egyen! Akkor még állt a régi fa lelátó. Ballábbal nekiveselkedett, belerúgott egyet a labdába, mire visszahozták, az jó 5-6 perc lehetett. Nem véletlenül mondták, hogy ő volt az, aki tartotta a lelket az akkori Kinizsiben.

– A toborzó előtt is szurkolt a Fradinak, vagy a Fradizmusa ezután alakult ki?
– Őszintén szólva, előtte nem, kicsi, vidéki gyerek voltam még. A bátyám barátja viszont óriási Fradista volt. Ő szólt a toborzóról is. Akkor még itt volt a kis füves pálya, ahol most a birkózó csarnok áll. Mögötte a mi kis Gyáli úti “San Siro-nk”, utána a kézilabda pálya, aztán a teniszpálya, végül a lelátó. Emlékszem, amikor a megállóban megálltak a villamosok, és a régi fatribün úgy dübörgött, hogy az utasok nem tudták elképzelni, mi ez a zaj, szóltak a villamosvezetőnek, aki csak így válaszolt: a Fradi játszik.

– Mennyi idő alatt transzformálódik egy ember Fradistává?
– Ez lélekszerű dolog, embere válogatja. Minden klubnak megvolt a maga imázsa, de rangot csak az eredmények adtak. Ez nálunk adott volt. Az elődök, az ősök letették az alapot, mégpedig nem is akárhogy. Nem véletlen, hogy a Ferencváros a világon a legismertebb magyar csapat, mind a mai napig.

– A Kinizsiben kezdett el edzeni. Nyilván az edzők a gyerekeknek is azt mondták, ez nem Kinizsi, ez a Fradi. Miként élték meg házon belül, hogy Kinizsi néven szerepelt a csapat?
– Ezzel mi nem foglalkoztunk, örültünk annak, hogy fölvettek bennünket. Örültünk, hogy a csapat közelébe kerültünk és tátott szájjal hallgattuk, hogy ki az, aki a következő edzésen is részt vehet. A nagypapám, aki még látta az elődöket – Sárosi III Bélát, Sárosi Györgyöt, Toldi Gézát, Lázár Gyulát, Tátrai Sándort – sokat mesélt, őt is az ő teljesítményük ragadta meg. Tátrai Sándor a későbbiek folyamán az ifiben, majd az első csapatnál is volt az edzőm, ez utóbbinál kétszer is.

Akkoriban itt még családi páholyok voltak. Nem úgy, mint most, hogy azt mondják a fiatal gyerekek, hogy megyek ki a Fradi meccsre, aztán nem azt mondja a meccs után, hogy mi volt az eredmény és milyen volt a játék, hanem, hogy mekkora balhé volt, esetleg, hogy én is ott voltam a balhézók között. Ez is az egyik dolog, ami nyomasztja ma az egyetemes magyar labdarúgást. A családok félnek kimenni a mérkőzésekre és ez egy borzasztóan negatív dolog! A balhé kedvéért mennek, mert az, hogy mi történik a pályán, az sajnos másodlagos.

– Már gyerekkorában, az utánpótlásban is középcsatár volt?

– Nem. Ezt lehet, kevesen tudják, de balszélsőként kezdtem. Csak később tudatosult bennem, hogy miért is mondta akkoriban Lakat Károly, aki később a felnőtteknél edzőm is lett: “Innen, ha egy lépést teszel kifelé, már kint is vagy a csapatból!”

– Egyébként ballábas?
– Kétlábas. Viccesen mondva, két lábas, meg egy fazék.

– Ez már ifjúkorában is így volt? Akkor is mindkét lábbal jól rúgott?
– Ez nem volt kérdés! A Városligetben megtanultam cselezni, passzolni, megtanultam levenni a labdát mellel, megtanultam fejelni, és ami a legfontosabb, passzolni. A Hősök terén nem is kellett kréta, a pálya adott volt. Ott gumilabdával játszottunk. Ez óriási labdabiztonságot adott. A gumilabda után, már sokkal egyszerűbb volt olyan labdával játszani, aminek súlya is volt. Ez óriási mankó volt az elkövetkezendő időkben. 17-18 éves korig fejlődsz, de utána már megállapodsz. Utána már a rutin és a tapasztalat az, ami még mozdíthat előre. Az még módosíthat a játékstíluson, de nem a technikán, mert az akkor már vagy megvan, vagy nincs.

– Mikor ’58-ban berakták a Fradi első csapatába, egyből két góllal nyitott…
– A Stadionban volt a meccs, vasárnap délelőtt a Diósgyőr ellen. Eléggé párás, ködös volt a levegő, emlékszem, Solymosi Pixi is akkor debütált a Diósgyőrben. Nyertünk 3-1-re, úgyhogy jól indult.

– Az első válogatottság is korán jött!
– Még nem voltam 18 éves. 1959. június 28-án, a svédek ellen lettem válogatott, akik egy évvel korábban a másodikak lettek a VB-én. Ott sajnos vereséget szenvedtünk tőlük, mert a világbajnokságon nem adták meg Tichi Lajosnak a gólját. Kikaptunk 2-1-re, de hát itt hála Istennek sikerült visszavágnunk, habár ez nem egyenértékű, de azért mégiscsak első válogatottság, hazai pálya, és ami a leglényegesebb a közönség az 50-es évek után elfogadta azt a válogatottat is. Igaz, hogy nagyon sokan játszottak még az úgynevezett Aranycsapatból. Nekem egy revansérzést jelentett az első válogatottság, ahogy később ősszel a németek elleni stadionbeli meccs is.

Ugyanis az ’54-es VB-döntőt egy rádión hallgattam a nagyszüleim falujában lévő kultúrházban. Megkaptuk a harmadik gólt is, és a kultúrházban egy palinál ott volt egy kisbalta, azt mondta, ha nincs VB cím, nem lesz rádió sem! Detektoros rádió volt, aztán durr bele. Rádió volt, aztán nincs!
Az Albert által is említett, németek elleni “revansmeccsen” lőtt gólja, nem egészen 18 évesen

– Aztán jött a ’62-es VB Chilében. Az milyen élmény volt?
– Ma is csak azt mondhatom, az orosz Latisev egyértelműen elcsalta a csehek elleni meccset. Nem akarok erről többet mondani, elcsalta, hogy miért azt ő tudja. 1954 után ekkor volt a magyar válogatott legközelebb ahhoz, hogy döntőt játszhasson!

– 1966? Magyar-Szovjet? Vagy kérdezhetnénk a Magyar-Brazilt is?
– Átok ült a csapaton! Mármint a szovjet meccsen.

– Volt ukáz, vagy nem volt ukáz a szovjetek ellen?
– Ez egy jópofa dolog, egy mendemonda. Mindenki röhög rajta, mikor elmondom, hogy a szovjetek ellen játszottunk EB mérkőzést és akkor a kormánytól ott voltak a miniszterek. És tizenegyeshez jutott a magyar válogatott és megszólaltak a kormány páholyból, hogy Bene rúgja! Vagy be ne rúgja? Ki tudja azt akkor ott eldönteni.

– Nagyon fontos a vidámság és a jókedv!
– Úgy nem lehet kimenni edzésre, mérkőzésre, hogy az ember ne vidáman menjen! Az akinek a keze, a lába, a füle remeg mint a kocsonya, az ki se menjen!

– Melyik volt a jobb csapat, a ’62-es vagy a ’66-os válogatott?
– A ’62-es volt érzésem szerint közelebb a VB döntőhöz, ott minden lehetett volna. Akkor a brazilok kikerültek minket és az angolokat választották, mi meg a csehekkel játszottunk. Jól helyezkedtek a csoporton belül. Akkoriban még 16 csapat játszott, 4×4-es csoportokban. A ’62-es egy vegyes csapat volt, idősebbek és fiatalabbak ideális keveréke. A fiatal korosztályhoz tartoztam én, Mészöly Kálmán, Göröcs Titi, Rákosi Gyuszi és Solymosi Pixi. Az idősebbek közé pedig Grosics, Mátrai, Sándor Csikar, Fenyvesi, Sipos, Sárosi László. Ahogy már mondtam, sajnos a szerencse elkerült minket. 1960-ban kezdődött a balszerencse-sorozat az olimpián, amikor harmadikok lettünk. ’64-ben az Európa-bajnokságon a döntőbejutásért játszhattunk az otthon játszó spanyolokkal. A 117. percben kaptunk egy olyan szerencsétlen gólt, hogy a spanyolok sem értették, mi van. Amancio futott és a sarkáról az ellenkező irányba pattant a labda. De hát ez benne van a játékban, ezt tudomásul kell venni, ezzel együtt kell élni, ez már elmúlt.

Lakat Karcsi bácsi mondta, szép volt jó volt elég volt….

Egy megfakult, sokat látott újságfotó a '62-es csapatról Albert szobája falán

Egy megfakult, sokat látott újságfotó a '62-es csapatról Albert szobája falán

Aranylabda_átadás– Milyen volt akkoriban egy aranylabda átadás?
– Akkoriban az volt a bevett szokás, hogy minden aranylabdásnak vagy a saját klubcsapatában, egy mérkőzésen, vagy egy válogatott meccsen adták át. Nekem az Orosz meccs jutott volna, de nem tudtam vállalni a játékot, mert sérült voltam. Ezért a Gundel étteremben vehettem át, fotósok újságírók és filmesek között.

– Fia, ifjabb Albert Flórián is a labdarúgást választotta. Ön szorgalmazta, hogy labdarúgó legyen belőle?
– Nem én tereltem erre a pályára, azt azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, ő labdával együtt született. Csinálhatott volna bármit, de a labdarúgás mellett döntött. Természetesen foglalkoztam vele, az is hamar feltűnt, hogy bizonyos szituációkban csípőre tette a kezét. Ezt nem tudom, kitől láthatta? Amikor bekerült a csapatba és ő is neves játékos lett, akkor is mentem és néztem a mérkőzéseit és tanácsokat is adtam neki. Aztán olyan is előfordult, hogy az ifiben az edzője, Somodi Lajos beteg lett, ezért átmenetileg egy hónapig én voltam az edzője. Akkor a barátság félre volt téve két órára. Én szerettem és szeretem a gyerekeket. Az az edző, aki a gyerekeket nem szereti, ne is vállaljon utánpótlás szinten munkát.

– A futballban nagyon fontos az erőnlét is. Emlékeim szerint az önök idejében nem volt gond a kondícióval….

– Igen, mert a labda futott. A labdát meg kell szerezni, meg kell tartani, és jó helyre kell passzolni. Aki kapja, annak pedig birtokba venni. Ezek alaptételek. Amíg a labda nálunk van, addig nincs gond. Addig az ellenfél fut többet, nem mi. Be kell játszani a jobb és a baloldalt. A régi időkben volt egy Sándor Csikar, egy Budai László egy Czibor, utána a Fenyő, akik ugyanúgy vissza tudtak jönni, és segíteni tudtak a hátvédeknek, labdát is tudtak szerezni. A labda nélküli futás elképesztően fárasztó tud lenni. Mindig hajtani és űzni a labdát az ellenféllel együtt, az borzalmas! A labda legyen a birtokunkban. Kicsiben kell megjátszani, kényszerítő passzokkal és ami a legfontosabb, hogy legyen improvizációs készség. Ilyen egyszerű. Ez az, ami a mai játékosokból hiányzik.

– Búcsúzóul megkérdeznénk, sportolni szokott még?
– Már nem, viszont sétálok jó nagyokat! Játszom otthon az unokákkal. Egyelőre szeretik a labdát, hogy futballista lesz-e belőlük, az csak rajtuk múlik. Rájuk erőszakolni nem lehet.

A lányomnál van egy fiú, a fiamnál meg kettő, a belsőhármas így létszámra már megvan.

– Köszönjük a beszélgetést, köszönjük, hogy időt szakított ránk!
– Szívesen! A régi dolgokról, az emlékekről mindig szívesen beszélgetek. Örülök, hogy még mindig az eszükbe jutok, ha a Fradiról van szó.

Istenes Mónika és Istenes Tibor
2009. október 12.

Hozzászólhat, vagy visszanézhet a saját oldaláról.

3 hozzászólás

  1. Pilu írta:

    Kitűnő írás nagy élvezettel olvastam.Köszönet a szerző párosnak a remek riportér.
    Egy dolog nem világos elöttem,mégpedig az,hogy Albert Flóriánnak miért nincs nagyobb ráhatása a csapat mindennapjaira.
    A cikkből az derül ki számomra,hogy igen jól látja a hibákat és hiányosságokat.
    Szerintem az Ő tudását és hírnevét jobban kellene hasznosítani mint azt jelenleg teszik.

    Hozzászólás ideje: 2009. október 15. 15:42

  2. Franto írta:

    Azt hiszem hatalmas űrt tölt ki ez a beszélgetés! nagyon rég nem sikerült megszólaltatani a Császárt, minden elismerésem a Baráti Köré! és nagyon örülök, hogy végre olvashatunk egy olyan beszélgetést vele, ami arról szól amiről szólnia kell!
    Kedves Mónika és Tibor, csak gratulálni tudok! Jó alany, jó kérdezők, élvzetes riport…

    Hozzászólás ideje: 2009. október 15. 18:33

  3. sziklaszivw írta:

    Kedves Tibu . Végre volt egy kis időm és elolvastam végig nem csak bele-bele olvasva hanem rendesen , nagyon jó lett élveztem az elejétől a végéig jok voltak a kérdések egyszóval kiváló. Még valamit Flóri bát mindig látom a gyerekek meccsein a Népligetben Ő szeretetből a foci iránti szerelemből jár ki a gyerekek meccseire.

    Hozzászólás ideje: 2009. október 22. 11:29

HOZZÁSZÓLÁS






Legutóbbi hozzászólások

Az FTC Baráti Kör honlapja

    Felelős szerkesztő: Simon Sándor
        A honlapon megjelent tartalomban való közreműködésért és munkáért külön köszönetet mondunk
          Simon Józsefnek (ellenfeleink jelene, mérkőzések utáni publicisztika)
            Szántay Balázsnak (tudósítások megemlékezésekről, összejövetelekről, fotók)
              Zsiga Lászlónak (statisztika, történelem, események, eredmények)
                Dluhopolszky Lászlónak (karikatúra, humor)
                  Harsányi Györgynek (fotók)
                    Email: ftc.barati.kor@gmail.com
                      Köszönjük, hogy megtisztelt a figyelmével! Várjuk észrevételeit, javaslatait!

                      Legutóbbi hozzászólások

                      Meghívó emléktábla avatására

                      Bejegyzés ideje: 2017. április 21.
                      Szerző: Admin

                      Statisztikák

                      Bejegyzés ideje: 2015. augusztus 7.
                      Szerző: Simon József

                      A Fradi dicső múltja, 55.rész – 1957-58

                      Bejegyzés ideje: 2009. június 20.
                      Szerző: Simon Sándor

                      Fradi-Nyíregyháza pro és kontra

                      Bejegyzés ideje: 2014. augusztus 25.
                      Szerző: Simon Sándor

                      Újabb ajándék a Fradi Múzeumnak

                      Bejegyzés ideje: 2013. február 5.
                      Szerző: SzB

                      Barátok közt…

                      Bejegyzés ideje: 2014. február 27.
                      Szerző: SzB

                      Nagy találkozások

                      Bejegyzés ideje: 2014. július 16.
                      Szerző: SzB