2017. november 25. szombat

Nagy bajnokaink: beszélgetés dr. Magyar Zoltánnal

Szerző: Simon Sándor Bejegyzés ideje: 2009. december 19.

magyar-zoltanMindannyian tudjuk, az FTC történelmében milyen szerepet játszott és játszik a futball, azt is, hogy a Fradisták legtöbbje a futballért rajong, az ő szereplésük alapjaiban határozza meg a hangulatukat. Ám azt is tudjuk, a Fradi nem csak futballból állt és áll. Honlapunkon ennek megfelelően elkezdtünk foglalkozni a többi szakosztály történetével, eredményeik, jeles egyéniségeik bemutatásával. Ebbe a sorba illeszkedik bele, hogy a népszerűvé vált beszélgetés-sorozatomba is beillesztek labdarúgáson kívüli epizódot. Mindehhez nem is volt olyan nehéz megtalálni a beszélgetőtársat, aki megosztotta velem gondolatait a Fradiról, a Fradizmusról, a sportpályafutásáról. Arról a sportpályafutásról, amely arany betűkkel írta be a nevét nem csak a Fradi, hanem a magyar sport történelemkönyvébe is. Mai beszélgetőtársam: dr. Magyar Zoltán, kétszeres olimpiai bajnok tornász.

Magyar Zoltán 1953. december 13-án, Budapesten született. 1965-től 1980-ig volt az FTC igazolt sportolója. Edzőjével, Vígh Lászlóval számos új technikai elemet dolgozott ki, nevéhez fűződik az orsó, a szökkenő-vándor és a róla elnevezett Magyar-vándor első bemutatása. Olimpiai bajnoki aranyérmei mellett a pályafutása alatt lólengésben három világ- és három Európa-bajnoki aranyérmet is nyert. A magyar férfi tornászok közül két bajnoki címet előtte csak Pelle Istvánnak sikerült szerezni az 1932. évi olimpián. 1980-ban tagja volt a Donáth Ferenc, Guczoghy György, Kelemen Zoltán, Kovács Péter, Magyar Zoltán, Vámos István összeállítású, bronzérmes magyar tornászcsapatnak is. Háromszor – 1974-ben, 1978-ban és 1980-ban – választották az év magyar sportolójává. Világkupa-győztes 1975-ben és 1978-ban, Universiade-győztes 1977-ben, húsz alkalommal nyert országos mesterfokú bajnokságot. Az aktív sportolástól 1980-ban, moszkvai olimpiai győzelme után vonult vissza.

Párját ritkító eredménysor! Óriási megtiszteltetés számomra, hogy egy ilyen nagy bajnokkal beszélgethetek.

– Még mielőtt bármit kérdeznék, engedd meg, hogy tegnapi születésnapodhoz az FTC Baráti Köre, a Fradi nagy családjának tagjai nevében is gratuláljak, sok boldogságot és sikert, jó egészséget kívánjak.
– Köszönöm szépen! Örülök, hogy eszetekbe jutottam, hisz már nem élek reflektorfényben.

– Egy ilyen bajnokot nem lehet elfelejteni. A kérdések sorát az Ernő utcával nyitnám. A barátom éppen most készített interjút Balázs Fecóval, aki elárulta, hogy szomszédok voltatok. Milyenek voltak a gyermekévek?
– Mint minden gyereknek, nekem is gyönyörűek. Igen, a Ferencvárosban nőttem fel, itt mindenki Fradista volt. Otthon, az Édesapámtól is ezt kaptam, mi gyerekek is ezt csiszolgattuk a grundon.

– Futballoztatok?
– Természetesen. Nagyon élveztem, de azt is, amikor Édesapám elvitt az Üllői útra a meccsekre. Azok még a falelátós idők voltak, minden héten teltház előtt.

– Hogy lett a futballt szerető gyerekből tornász?
– A Telepy utcai általános iskolába jártam, ahol a tornatanár Harmath József volt. Róla csak annyit kell tudni, hogy emellett az FTC tornaszakosztályának edzője is volt. No meg, ebben az iskolában, a tornateremben edzettek a Fradi tornászai. Harmath tanár úr élt az „előjogaival”, az általa legügyesebbnek tartott gyerekeket a tornához választotta ki. Aki ezen a szűrőn nem ment át, az választhatott magának más sportágat.

– Hány éves voltál ekkor?
-Akkor kezdtem a felső tagozatot, 1963-at írtunk. Kiválasztott 17 gyereket és rendszeresen foglalkozott velünk.

– Akkor kaptad meg az alapokat?
– Gyakorlatilag igen. Nem csak a fizikális és technikai alapokat, hanem a torna szeretetét is átadta. Bő egy év elteltével a legjobbakat, így engem is, a tanár úr javaslatára hivatalosan is leigazolt a Fradi. Ugyanezt az utat járta be Sivadó Jancsi is.

– Megváltozott ekkor az életed?
– Maga az érzés volt csodálatos, hogy a Fradi igazolt sportolója lettem, gyakorlatilag azonban semmi sem változott, hiszen korábban említettem, hogy az iskolánkban volt a Fradi tornacentruma. No, meg ekkor lett az edzőm Vígh László, akivel a pályafutásom végéig kitartottunk egymás mellett.

– A nagy találkozás… Ő választott ki téged?
– Egyszerűen annyi történt, hogy hozzá osztottak be, az ő csoportjába kerültem.

– Már akkor is látszott, hogy a lólengés jobban fog menni, mint a többi szer?
– Dehogy látszott! Nem is látszhatott. Csakúgy, mint korábban, általánosan és minden szerre készültünk. Nem is lehetett volna másként, hiszen akkoriban még nem voltak olyan szerspecialista szabályok, mint manapság. Ha valaki nem tudott egy jó átlagot hozni az összes szeren, az oda sem kerülhetett nemhogy a világ-, de még a hazai versenyekre sem.

– Mennyit edzettetek?
– Nem keveset. Naponta fél öt, öt órától este nyolc, kilencig tartottak az edzések. Esténként nem nagyon kellett az elalvással foglalkozni. És még ugye ott volt a tanulás is, mert az alól sem kaptunk felmentést…

– Mikor jöttek az első eredmények?
– Ha jól emlékszem, 1968 körül, amikor az úttörőolimpián értem el sikereket.

– Mondtad, minden szerre egyformán készültél, ám egy idő után mégis kiemeltté vált a lólengés. Mi a Magyar-vándor keletkezésének a története?
– Minden szeren, így a lovon is rengeteget kell gyakorolni. A lovon óriási szerepe van a testkörzésnek. Vígh László úgy látta, hogy az alkati adottságaim megengednék, hogy benyúljak a kápák közé, amit addig soha senki nem tett meg. Persze ez nem olyan egyszerű, mint ahogy mondom, hiszen egyik pillanatról a másikra, meg amúgy sem lesz hosszabb senkinek 15-20 centivel a keze. Egészen más körzéstechnikát kellett kipróbálni, megtanulni. És ezt nem lehetett eleget gyakorolni.

– Mikor sikerült először?
– Ezt sem lehet így megállapítani. Hiába sikerült egyszer, utána megint a hibák sorozata jött. Már 1971-ben próbálkoztam az elemmel, az 1972-es müncheni olimpián már a gyakorlatomba volt építve. A csapatversenyben, amely gyakorlatilag a kvalifikáció volt a szerenkénti döntőkre, el is rontottam, nem jutottam a döntőbe. A sors fintora, hogy az egyéni összetett döntőjében tökéletesen megcsináltam, magasabb pontszámot is kaptam rá, mint a lólengés későbbi győztese. Ha ez a két esemény fordítva történik, akkor már Münchenben is döntős vagyok, azt nem mondom, hogy első, mert a döntőben is hiba nélkül kellett volna megcsinálni a gyakorlatot, amihez akkoriban bizony nem volt még meg a gyakorlatbiztonságom.

– Nem úgy, mint egy évvel később 1973-ban, amikor először lettél Európa-bajnok, majd utána évenként megnyerted a szer aktuális világversenyét. Hogy-hogy a Magyar-vándort évekig nem tudták külföldön utánozni, pedig más szereken minden új elemet hamar átvettek?
– Az lehet az oka, hogy ezt az elemet nem lehet egyik versenyről a másikra megtanulni, hiába látják, mit is csinálok a lovon. Ehhez át kell alakítani a testkörzés teljes technikáját, ami hosszú idő. Ráadásul a külföldi edzőknek nem voltak meg azok a segédeszközei, amiket Vígh László kifejleszett és alkalmazott.

– Itthon viszont egyre többen megtanulták és alkalmazták, kialakult a magyar lólengésiskola, és nem csak a Fradiban. Ez hogy történt?
– Minden a Fradiban kezdődött. Először én csináltam meg a vándort, majd ugyanezt hátrafelé Sivadó Jancsi is, az lett a Sivadó-vándor. Vígh László azonban idehaza nem volt féltékeny, a kollegialitás olyan szinten működött, hogy speciális segédeszközeit, edzéstechnikáját bemutatta a hazai edzőknek is. De mindez visszafelé is működött, egészen más volt akkor a magyar sport. Az állam is másképp támogatta, az edzők is inkább segítették, mint fúrták egymást, nem is beszélve a versenyzőkről, mert a válogatottban mindegy ki honnan jött, ott az országot képviselik. A sport mindig egy olyan területe volt Magyarországnak, ahol igazán megmutathattuk, hogy érünk valamit, fel tudjuk venni a versenyt azokkal, akik számszerűen lehet, hogy többen, esetleg sokkal többen vannak. Megjegyzem, az lehetne ma is, ám ma valamiért másképp gondolja az állami vezetés. Ne mondja nekem senki, hogy annak nincs reklámértéke, amikor egy sikeres csapatot vagy sportolót az olimpián egyszerre mintegy 2-3 milliárd ember figyel, nem beszélve arról, ha győznek is. Mikor beszélnek ennyit Magyarországról?

Ne csak beszéljünk róla, nézzük is meg a Magyar-vándort, mégpedig az 1976-os olimpia döntőjében készült felvételen:

– Két olimpiai aranyérmed közül melyik a kedvesebb?
– Mind a kettő! Olimpián nyerni felülmúlhatatlan érzés, hiszen ez a verseny négy évente van és abban a két hétben tényleg csak arra figyel a világ. Az 1976-os azért volt kedves, mert az volt az első, a ’80-as pedig azért, mert azzal a tudattal is párosult, hogy az a döntő volt az utolsó versenyem és sikerrel fejeztem be a pályafutásom. De feltétlenül szólnom kell a csapatról is. 1976-ban néhány század híján, amibe belejátszhatott némi sportdiplomáciai ügyeskedés is, maradtunk le a dobogóról, amire viszont 1980-ban felállhattunk.

– A tornát a közvélekedés egyéni sportként tartja számon. Mégis ennyire fontos a csapat?
– Hogyne volna fontos! A csapatok tartják fenn a sportágat. Csapatokat csak ott lehet kiállítani, ahol sokan tornáznak. Minél több a csapat, annál szélesebb a tömegbázis, ami nélkül nem megy. A csapatok száma jó értékmerő a sportág színvonalának a mérésére. Láthatjuk, hogy tömegbázis nélkül hova jutott Magyarországon a torna. Hosszú évek óta csak egy-egy kiemelkedő tornászt tud felmutatni, mint például ma a lólengésben Berki Krisztián, ám erre nem lehet építeni egy sportág jövőjét. Visszatérve azonban a csapatversenyekre, azok azért is nagyon fontosak voltak, mert egymásért is versenyeztünk, az egyik esetleges hibáját kijavíthatta a másik

– Válaszaidban egyre gyakrabban nyitsz a torna általános helyzete, sőt magyar helyzete felé. A következőkben beszéljünk egy kicsit erről. Milyen volt a torna világa a Te idődben és milyen most?
– Amikor én versenyeztem, a japánok, a németek és egyre erősebben a szovjetek kezdték el uralni a sportágat. A szovjetek válogatottja úgy alakult ki, hogy minden tagköztársaságukban rendeztek előtte egy széles válogatóversenyt, ami szinte felért egy Európa-bajnoksággal, majd azok legjobbjaiból ötvözték össze a csapatukat. Ma némiképp változott a helyzet, ennek elsődleges oka, hogy a tőke is felfedezte a sportágat, egyre több országban áramlik komoly pénz a tornába. Így a kínaiak, a szovjet utódállamok mellett egyre több angol, amerikai, brazil, ausztrál tornászról hallani, de a nemzeteket hosszan sorolhatnám.

– Mi az oka annak, hogy a pénzvilág felfedezte a sportágat?
– Az, hogy a torna egy olyan alapsport, ami a legtöbb sportágnak, gyakorlatilag csak az úszást tudom ellenpéldaként felhozni, az alapja lehet. Emellett a versenyei rendkívül látványosak, a modern kivetítőkön a helyszíni nézők is láthatják azokat az apró részleteket, amelyeket szemmel esetleg nem tudtak követni. Meg kell említenem, hogy az utolsó olimpián, Pekingben a torna, a borsos jegyárak ellenére a második legnézettebb sportág volt az atlétika után, megelőzte az úszást is. Aztán azt is hozzá kell tenni, hogy a torna abszolút mentes a modern sport két rákfenéjétől, a doppingtól és a bundától, ami még inkább idevonzza a tőkét.

– A dopping és a bunda! Érdekes felvetések, de hogy lehet a torna mentes ezektől?
– A torna nem egy izomcsoportot mozgat meg és nem egyféleképp. Itt úgy van szükség állóképességre, hogy közben megmaradjon a rugalmasság és a lazaság is. Ilyen doppingszer pedig nincs! A bundát pedig az értékelés rendszere zárja ki.

– Az értékelés rendszere? Mi a helyzet a pontozók szubjektivitásával?
– Ma olyanok a szabályok, hogy ez ki van zárva, nem lehet már sportdiplomáciailag ügyeskedni. Minden egyes elemnek van értéke, egy gyakorlatban, ha azokat bemutatta a versenyző, azokat összeadják, ami meghatároz egy technikai pontszámot. Bármilyen kis vita esetén ott van a videó, ahol visszanézik a gyakorlatot és utólag is ellenőrzik magukat. Az a pontozó, aki elnéz valamit, önmagát tiltatja el a pontozástól, nem éri meg neki. A kivitellel sem lehet manipulálni, hisz az erősen összefügg az elemek nehézségével, nincs olyan, hogy egy nehéz elemet csúnya testtartással adnak elő, hiszen úgy nem is lehet megcsinálni.

– Dr. Magyar Zoltán. Tudjuk, a dr. az állatorvosi diplomád következtében áll a neved előtt. Mikor végezted el az egyetemet?
– Amikor 1980-ban az olimpián megcsináltam az utolsó gyakorlatot is, tudtam, a sportpályafutásomnak vége. Megjegyzem, akkor is így történt volna, ha az az olimpia nem úgy sikerült volna, ezt már előre elhatároztam. 27 éves voltam, az ízületeim már recsegtek ropogtak, 15 év kemény edzésmunkája nyomot hagyott rajtuk, ideje volt abbahagyni. Az aktív sportnak vége lett, elkezdődött a tanulás időszaka, hiszen 1980-ban kezdtem el az Állatorvos-tudományi Egyetemet, ahol 1985-ben doktoráltam. Utána pedig állatorvosként praktizáltam.

– Semmi sport?
– Hivatalos szinten semmi. Előtte volt bőven részem benne, ezeket az éveket a szakmámnak szenteltem. Két éve viszont újra a sport, a torna világában mozgok.

– Konkrétan?
– Két esztendeje a Magyar Torna Szövetség elnökhelyettese vagyok, sőt két hete megbízott elnökként dolgozom, mivel az elnökünk lemondott. Remélem, hamarosan lesz újra elnökünk. Mindemellett tagja vagyok a Magyar Olimpiai Bizottság elnökségének, az FTC férfi torna szakosztályának pedig a tiszteletbeli elnöke.

– Ahogy a nemzetközi torna mai világáról és a mai magyar sportállapotokról beszétél, úgy vélem, feladat az van bőven. Mik az elképzeléseid?
– Jól véled, feladat az van. A szűkebb szakterületemnél, a tornánál maradva a legfontosabb, hogy idehaza is újra vonzóvá tegyük ezt a sportágat. Az nem lehet, hogy ami a világban modern szóval trendi, amiben üzletet látnak, az itthon csak vegetáljon. Beszéltem már róla, a torna alapsport. Vissza kell állítani a súlyát az iskolai testnevelésben, mint régen volt. Egészen biztos, senkinek nem válik kárára, ha a torna alapelemeivel kezd el ismerkedni a sporttal. A torna ugyanis három dolgot feltétlenül megtanít, a mozgáskultúrát, a helyes tartást és a fegyelmet. Mindhárom fontos alkotóeleme az egészséges emberi létnek. Aki nem úszni kezd, annak öt-hat éves korban gyakorlatilag csak tornáznia szabadna, mert itt kaphatna olyan alapokat, amely a későbbi sportágválasztásnál kamatozhatna. Sőt, ha nem sportol tovább, akkor is sokat kapna az egészsége későbbi megőrzése érdekében.

– Konkrét terveid is vannak?
– Bár nehéz tudomásul venni, ettől még tény, hogy az állam egyre kevesebbet szán a sportra, amiből egyre kevesebb, szinte semmi jut a tornának. Máshol kell forrásokat keresni. Meg kell lovagolni a torna látványelemeit, a versenyeket produkcióként kell eladni. Fontos az is, hogy kellő pénz legyen egy ilyen produkcióhoz, amiből profitálhat a versenyrendezőn kívül maga a versenyző is. Példának okáért felhozom a lólengést, ahol ma is van világklasszis versenyzőnk. Lehetne szervezni a világ legjobb versenyzőinek egy Grand Prix-t tekintélyes pénzdíjakkal. Nyolc versenyzővel számolva maga a verseny 30-40 perc alatt lezajlik, ám köré egy olyan show-műsort lehet építeni, amelyben a tornából kinőtt ágak, mint az akrobatika, fitness, ritmikus gimnasztika, különböző táncok (pl. break) szolgáltatnák a műsort. Ebből könnyen összejöhet egy másfél-két órás szórakoztató, jól konferálható program, amire a nézők örömmel váltanak jegyet, a televíziók az érdeklődésre tekintettel örömmel fizetnek érte. Így állhat a talpára a piramis, már ami a szponzorkeresést illeti. Ugyanis nem ott kell kezdeni, hogy lázasan kutatjuk a szponzorokat, hogy adjanak egy kis pénzt. Meg kell előbb teremteni a lehetőséget, az eseményt, ami vonzza a tömegeket, ezt felkapja a sajtó, amiért már van értelme szponzorálni. Egymást erősítő folyamatok ezek, szerintem csak ez lehet a holtpontról való elmozdulás útja. Újra meg kell nyernünk a tömegeket a sportnak. Nagy bajnak látom azt is, hogy a ma ifjúságának nem a sikeres sportolók a példaképei, már ha vannak egyáltalán példaképei. Az állami sportvezetők ma gyakran mondják, azt a keveset amit adnak, azt az élsport helyett a tömegsportra kell költeni. Ez helytelen, oda nem lehet csak úgy vezényszóra költeni. Sokkal inkább az élsport műhelyeit kellene támogatni, hogy ott érhessünk el sikereket. Ennek kettős haszna van, egyrészt közvetlenül felhívja a figyelmet Magyarországra, másrészt a sikeres sportoló újra sztár lehetne, akit a fiatalok követni próbálnának, maguktól mennének sportolni, magától szélesedne a tömegsportnak a bázisa. Egy széles bázisból pedig sokkal nagyobb eséllyel lehetne a valódi tehetségeket kiválogatni. Az a legnagyobb baj, hogy mindez utópisztikusnak tűnik.

– Én örömmel és csodálattal hallgatlak, milyen dinamizmussal beszélsz minderről. Tényleg csak azt tudom kívánni, hogy át tudd törni az utópia falát, sportvezetőként is be tudd írni magadat a sporttörténelembe. A beszélgetést a Fradival kezdtük, így a vége felé kanyarodjunk oda vissza. Milyen ma a Fradi tornaszakosztálya?
– Csak a férfiakról tudok beszélni, hiszen a női az külön egységben működik. Hála Istennek újra vannak tehetségeink, a korosztályos bajnokságokban sorra hozzuk el az első helyeket. Erre lehet építeni, persze, ha azokat a már ecsetelt feltételeket is meg tudjuk hozzá teremteni. Ahogy a gyerekek keményen dolgoznak az edzéseken, úgy a szakosztály vezetői is mindent megtesznek a sikerek érdekében.

– És ha a tornáról továbblépünk a foci felé? Ezt a beszélgetést is ott kezdtük, ott mi lehet a jövő? Lehet-e még ez a Fradi az a Fradi? Jársz még mérkőzésekre?
– Az utóbbi időben már nem, a tévén azonban szívesen megnézem. Azzal kapcsolatban, hogy ez a Fradi milyen Fradi, tudomásul kell vennünk, hogy ma minden másképp működik, mint a mi időnkben. Nem csak a Fradinál, az élet minden területén. A Fradi szeretete, a Fradizmus nem az egyénekben alakult ki, azt mindig a kisebb közösségek, családok, barátok éltették. A kisebb csoportokból aztán lettek nagyobbak, kialakult az a tömeg, ami a lelátókon megjelent és különösebb szervezés nélkül is egy irányba húzott, tudott lelkesíteni, erőt adni, mert a kifogyhatatlan hit belülről jött. Ez óriási erő volt, a maiak tán nem is értik. Mert ma minden abba az irányba mutat, hogy nem a közösségeket kell erősíteni, hanem az egyént, az egót. A sok egyéni vélemény biztosan jobban felügyelhető, jobban kezelhető, jobban manipulálható. Meg kell védeni a közösségeinket, a Fradi körül is. A Fradizmus az egy életérzés, egy életforma, amely túl fogja élni a mai megpróbáltatásokat is. Én hiszek a fiataloknak, hogy tudják a mai kor követelményeinek megfelelően transzformálni ezt az életérzést. Emlékezzünk csak vissza, amikor mi fiatalok voltunk, mi is sok mindent másképp akartunk csinálni, mint elődeink, akik csak a fejüket ingatták. Ma sokszor mi ingatjuk a fejünket, mert az utánunk jövők ugyancsak másképp gondolkodnak. Hitem szerint azonban előrefelé viszik az ügyet, csak így maradhat meg a Fradi, a Fradizmus. Csak azt kérem, hogy arról ne feledkezzenek meg, a Fradisták tényleg egy nagy családot alkotnak, figyeljenek oda a többi sportágra is, legyenek büszkék azok eredményeire, sportolóira is, ahogy ők is büszkék arra, hogy a zöld-fehér színeknek szereznek dicsőséget.

Simon Sándor
A beszélgetés ideje: 2009. december 14.

A végére ugorhat és hozzászólhat.

HOZZÁSZÓLÁS






Legutóbbi hozzászólások

Az FTC Baráti Kör honlapja

  • Felelős szerkesztő: Simon Sándor
  • A honlapon megjelent tartalomban való közreműködésért és munkáért külön köszönetet mondunk
  • Szántay Balázsnak (tudósítások megemlékezésekről, összejövetelekről, fotók)
  • Simon Józsefnek (statisztikák)
  • Dluhopolszky Lászlónak (karikatúra, humor)
  • Harsányi Györgynek (fotók)
  • Email: ftc.barati.kor@gmail.com
  • Köszönjük, hogy megtisztelt a figyelmével! Várjuk észrevételeit, javaslatait!

  • Legutóbbi hozzászólások

    Sajtófélóra: Tóth Bence, Justin Haber és Józsi György

    Bejegyzés ideje: 2010. november 3.
    Szerző: tibu1

    Csak így tovább!

    Bejegyzés ideje: 2011. február 6.
    Szerző: Simon Sándor

    Köszöntsük a ma 35 esztendős Dragóner Attilát

    Bejegyzés ideje: 2009. november 15.
    Szerző: Simon Sándor

    Karácsonyi gondolatok

    Bejegyzés ideje: 2012. december 24.
    Szerző: Simon Sándor

    Rendhagyó tudósítás a szeretet és az emlékezés tornájáról

    Bejegyzés ideje: 2009. december 12.
    Szerző: Simon Sándor