Előrebocsátom, egy elemző, tépelődő írás következik. Aki az élet forgatagában erre nem vevő, mert a biztos tények, a tuti információk érdeklik, az nyugodtan hagyja ki az elolvasását. Akit viszont ezzel sem tudtam eltántorítani az olvasástól, azt kérem, szóljon hozzá, annak legyen ez egy vitaindító. Egy olyan vitaindító, amelynek nyomán a kialakult véleményeket az FTC Barári Köre az egyesület döntéshozóinak az asztalára tudja tenni.

Az írás két szálon fut. Az egyik az elmúlt hét péntekéhez, a másik pedig a szombathoz csatlakozik. Pénteken közgyűlést tartott a Ferencvárosi Torna Club, szombaton az FTC számára befejeződött a 2009/10-es labdarúgó bajnokság idénye.

Bevallom, már az elején zavarban vagyok. Melyikkel kezdjem a két szál közül? A klubbal, a nagy egésszel, melynek része a labdarúgás? Valóban része? Ez már maga egy elágazó kérdés. Vagy a labdarúgással, mely mint mindig a történelem folyamán, a közérdeklődésre leginkább számot tart, ezáltal meghatározza a klub megítélését?

Úgy döntöttem, az időrendet tartom, bár ezzel valószínűleg kielégítem a profi lapszerkesztés kívánalmait is. Nevezetesen, amit a leginkább várnak, az a végén jöjjön.

A Ferencvárosi Torna Club egy kuriózum. Ezzel az állítással egy fradista biztos nem vitatkozik, számára ez evidencia. Ha azonban az FTC-t nem ismerők számára felsoroljuk, hogy mely sportágakkal foglalkozik még mindig ez a klub, akkor azt hiszem, nézhetnek egy nagyot. Hisz, a sportot a XXI. században bárhol a világon áthatja a pénz. A régi elvek, a régi klubélet odalettek. Ma nem egy klubba várják az úszni, futni, tornázni, kerékpározni, kézzel, lábbal labdázni, korcsolyázni vágyó embereket, mint régen. Nem az összetartozás érzése, nem az egymásért élés az első. Sokkal inkább az azonnali siker, ami azonnali profitot hoz. Ezért a világ sportja óhatatlanul szakosodik.

Vannak olyan sportágak, melyek a televízió jóvoltából tömegekhez jutnak el, a közérdeklődés fókuszába kerülnek. Tipikusan ilyenek a csapatsportágak. És mivel a labdarúgásról az írás későbbi részében esik szó, most azt nem érintjük. De a kosárlabda világszerte népszerű, csakúgy, mint a kézilabda, nem beszélve a jégkorongról. Nézzük csak meg ezen sportágak világbajnokságait, legjelentősebb klubküzdelmeit. Dől a pénz a legjobbakhoz. Akik ezzel foglalkoznak, önálló klubokat hoznak létre, ahol csak az az egy sportág viszi a prímet, csak az van a fókuszban. Vannak olyan csapatsportok, amelyek nem annyira elterjedtek a világban, annál inkább annak egyes régióiban. A legtipikusabb példa a vízilabda, az a sport, ahol a magyarok oktatják a világot. Lehet, épp ezért nem az igazi? Ettől még magyar a javából, amire büszkének kell lennünk. Mindenesetre, ahol eredményeket akarnak elérni, ott vízilabdában is önálló klubok alakulnak.

Aztán vannak a nem csapatsportok. Ezen belül az alapsportágak, az atlétika, az úszás, a torna, a birkózás. Azok, amelyek nevében létrejött az olimpia. Fontos? De még mennyire! Szerte a világon foglalkoznak ezek űzésével, specifikusan. Egyetemi sportkörök, egyedileg szponzorált sportkörök. Akik munkájuk eredményét négyévente lemérik az olimpiai játékokon. Az ott elért sikereik meghatározzák a jövőjüket. Az ott elért sikereikre tudnak alapozni, versenyzőiket menedzselni, eljuttatni az olimpiák közti nagy versenyekre, VB-kre, EB-kre, pontszerző versenyekre, amelyek után abban a szegmensben folyamatos érdeklődés van. Magyarország messze van ettől a mézesbödöntől, Magyarországon nincsenek ilyen egyedi lehetőségek. Magyar sportolóknak ezekben a tradicionális egyéni sportágakban egyre nehezebb kitűnni. Magyar sportolóknak a legjobbakhoz mérve csupán töredék, elenyésző töredék, támogatás, szponzorálás jut.

És mégis van egy klub Magyarországon, még mindig van egy klub Magyarországon, amelyik ilyen széles spektrumon kínál sportolási lehetőséget. Ez a Ferencvárosi Torna Club. Nem kap, nem kaphat az államtól olyan támogatást, mint azokban az időkben, amikor a sport a politika önigazolásának egyik eszköze is volt. Az állam támogatja az általa használt létesítmények fenntartását, amellyel a jelen helyzetben a legtöbbet, a fennmaradást segíti elő. Előrelépni más forrásokkal kell. Olyan forrásokkal, amelyeket a közgazdaságtan nehezen tud azonosítani. Mert ott pontosan definiálják a pénzt, a keresletet, a kínálatot, de nem tudnak mit kezdeni a hűséggel, az elhivatottsággal, a klubszeretettel. Amik miatt egyáltalán arról beszélhetünk, hogy a Fradiban ezeket a sportágakat űzik. Olyan szponzorok kellenek, akik ezt felismerik. Még azt sem lehet mondani, hogy nincsenek. Különben miként értékelnénk azt a tényt, hogy szponzori támogatással a Fradiban kívánnak újjáéleszteni olyan szakosztályokat, mint a kajak-kenu, a kosárlabda. Vagy egyszerűen létrehozni, mint a curling. Az FTC olyan márkanév a magyar piacon amire építeni lehet. Vannak olyan szponzorok, akik ezt látják, és kedvenc sportjukat zöld-fehérben szeretnék viszontlátni. Mert ez az immár 111 éves címer, ezek a 111 éves jelszavak, mint Erkölcs, Erő, Egyetértés mégis jelentenek valamit.

Örüljünk ennek az apró részsikernek. Egyúttal hívjuk fel a figyelmet arra, hogy ezek a sikerek még nagyobbak lehetnek, nem más, mint az idézett Erkölcs, Erő, Egyetértés által. Nem csak önnön sportágunkat, egymást is kell támogatnunk, mert a visszacsatolás révén a saját erőnk is nőhet. Olyan szponzorokat kell találnunk, akik hisznek ebben az erőben. Akik elhiszik, hogy a nagy egység támogatásával többet segítenek, mint egy-egy részelem segítésével. Nem csak egy-egy sportágat, sportolót kell anyagilag támogatni, hanem az annak teret adó nagy egészet, a Ferencvárosi Torna Clubot. Annak vezetését kell olyan helyzetbe hozni, hogy sáfárkodhasson a javakkal, minden benne résztvevő javára. Ezt a gazdálkodást persze ellenőrizni is kell, a sáfárkodásnak átláthatónak, nyilvánosnak kell lennie.

Hogy lehet ilyen szponzorokat találni? Nem elég a múlt, a jelen sikerei is kellenek. Mindannyiunk felelőssége a 111 éves eszmét, jelvényeket tovább fényesíteni. Vezetőké, sportszakmai szakembereké, sportolóké, szurkolóké. Egymást segítve, mert a másik nélkül egyik sem ér semmit. Segítve és nem támadva. Ez nem azt jelenti, hogy nincs helye a kritikának, az őszinte szónak. De nincs helye a gyalázkodásnak, a másik semmibe vételének, az önző céloknak. A Ferencvárosi Torna Club nem ilyen eszmék mentén jött létre, ezért van még mindig ott, ahol van. És nem hagyhatjuk, hogy onnan bárki, akár kívülről, akár belülről eltávolítsa.

Tudom, nehéz most szponzorokat találni, amikor nincsenek eredmények. A vállalatok vezetői és marketingesei a sikeres ügyek mellé voksolnak, oda teszik le a pénzt. Fel kell vázolni eléjük az utat, ami a múltban is sikeres volt, hogy ez a klub az alapeszméi, a tradíciói révén, amelyekkel milliónyi embert meghódított, kiválasztott klub, amely sikerre van ítélve. Az ide fektetett pénz nem lehet elveszett pénz. Tudom, nem kis feladat ez, mint ahogy azt is, nem lehetetlen.

Itt az idő, hogy áttérjünk a futballra. A sportágra, amely mindig is meghatározta a klub működését. Amikor a focisták csillaga fényesen ragyogott (és valljuk be, a történelemben ez volt a leginkább jellemző), akkor mindig könnyebb volt fradistának lenni. Könnyebb volt futni, úszni, tornázni, birkózni, bármely csapatsportot játszani. Az ő sikereik vakítóan világítottak a sötétségben. Így volt régen, így van ma is. Ma azonban van egy nagy különbség. A labdarúgás szervezete levált a klubról, a klub bajai, betegségei nem érinthetik, mint ahogy fordítva is igaz. Sokan mondják, jól van ez így! A foci külön műfaj, a sikerein ne élősködjön más. Számukra a labdarúgás, mint az FTC-n belüli egyetlen sportág lenne kívánatos. A sokaknak üzenem, a Fradi focistáinak mezén a három betű az még mindig FTC, azaz Ferencvárosi Torna Club. A színeik az FTC színei, a címerük az FTC címere. Plusz még az önálló labdarúgó Zrt. életében is ott van, hacsak öt százalék erejéig is, a klub. Az a klub, amely nélkül nem lehetne önálló sikerekről álmodni. Mert nézzük csak a múltat. A szakosztályból alakult gazdasági társaság megvételével azt is megvásárolták? Schlosser Imre, Pataki Mihály, Toldi Géza, dr. Sárosi György, Rudas Ferenc, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán, dr. Fenyvesi Máté, Mátrai Sándor, Albert Flórián, Rákosi Gyula, Szűcs Lajos, Varga Zoltán, Bálint László, Ebedli Zoltán, Nyilasi Tibor a klub vagy a Zrt. dicsőségtáblájára valók? Értelmetlen a kérdés! Ők a Fradi sikereit gyarapították, a nagy zöld-fehér család sikereit.

A Labdarúgó Zrt. (korábban Kft.), mint gazdasági társaság volt már több kézben. Először a klubéban, majd magyar nagytőkés kezében is. A klub nem tudott kellő tőkét mellé állítani, a sikerekből adódó bevétellel sem jól gazdálkodott, el kellett adnia. Nem lehet mondani, hogy versengtek volna érte. Volt ki feltételeket támasztott, csak a futball és semmi más, volt ki vitte a csomagot. De a közeg nem fogadta el a vevőt. Utóbb egészen biztos, lesznek mélyreható elemzések, hogy miért. Megvizsgálják, majd az érdekviszonyokat, amelyeket egyszer mindenki számára érthetően le is írnak. De ez utóbb lesz, az biztos. A tény az tény marad! A magyar vevő elment, további magyar vevők nem tolongtak. A klub megmentésére kitalált konstrukció, az úgynevezett tender külföldi győztest hozott, angol tulajdonosa lett a Fradi labdarúgásának.

Istenem, de sokan vártuk ezt. Számos Fradit féltő, Fradiért élő szervezettel együtt maga az FTC Baráti Kör is tüntetett érte. Nem is volt oly régen, nincs még két és fél esztendeje. Ma meg zavarjuk el azt, akiért akkor tüntettünk? Nem, mi nem állhatunk be ebbe a sorba.

Nézzük inkább végig a történéseket. Mit ígértek nekünk és mi történt? Mivel a futballszezonok őszi-tavaszi rendszerűek, ezért így kell a terminológiákat használni. Kevin McCabe egy öt éves folyamatról beszélt már az elején, tehát nem azonnali csodáról. Megmentett a megszűnéstől, hozsannáztunk, lehet, erre az ötös számra nem figyeltünk? Az első félévben már nem sok mindent tehetett, mire birtokba került a hajó elment, a csapat maradt az NB II-ben. A következő egy év alapcélja a visszajutás volt. Teljesült? Fölényesen! Milyen játékosokkal? Úgy tűnik, a célnak megfelelőkkel, hisz az eredmény azt mutatta.

És ez még csak másfél év volt az ötből. Az igazi próba itt kezdődött. Mert mi azért vagyunk Fradisták, hogy mindig a legtöbbet akarjuk, azonnal bajnoki címről ábrándozzunk. Nem fogadtuk el, sőt vérlázítónak tartottuk, hogy az első évben nekünk meg kell szokni az NB I-et. Nekünk? A magyar labdarúgás meghatározó csapatának? Amelyik soha nem esett ki, amelyet jogtalanul száműztek az első osztályból? Enyhe vigasz, hogy aki ezt mondta már nincs itt. Viszont jó jel is, mert azt mutatta, működik egyfajta visszacsatolás, a Fradi közönségének nem lehet akármit mondani.

Az úriember, aki már nincs itt, de velünk az élvonalat újra meg akarta szoktatni, ennek megfelelően igazolt, mert a hírek szerint az ő kezében futottak össze az igazolás szálai, amiben a legnagyobb segítsége az NB II-t megnyerő angol sikeredző volt. Angol edző, angol szakmai felettessel, angol tulajdonosi viszonyok mellett. Aggályos volt, hol vannak a magyarok? Ők semmit sem tudnak? Hol vannak a Fradisták? Akik közül sokan nagy európai sikereket is elértek. Játékosként és vezetőként is. Az ő véleményük miért nem számított?

Tudjuk, az eredmény nem éppen az angol vonalat igazolta, a télen erőteljesen finomítani kellett rajta. Az angol tulajdonos még mindig az angol szakmai vezetésre, angol edzőre (de, aki legalább már itt volt egy ideje), immáron zömmel angol igazolásokra hagyatkozott. A tizenkettedik helyről sikerült is elmozdulni, tavaszra tényleg megszoktuk az NB I-et, hetedikek lettünk.

Az öt éves tervnek éppen a felénél járunk. A tervhez képest semmivel nem vagyunk lemaradva. Jön az az év, ami meghatározza, sikerül-e a végcél, amit mindannyian várunk, hogy két és fél év múlva újra BL-résztvevő legyen a csapatunk. Az új stadionról most ne beszéljünk, az valóban egy külön fejezet. Fogunk majd arról is beszélni.

Az MLSZ lépéskényszerbe hozta a tulajdonosunkat. Az edzői licensz követelményeivel olyan helyzetet teremtett, amikor már a döntés is előremutató lehet. Köszönjük az MLSZ-nek? Dehogy tesszük! Az MLSZ is éppen most újul meg, új alapszabály mentén új elnököt, új vezetést választ. Csak azt tudjuk a tulajdonosunk felé megfogalmazni, hogy várja el az általa kinevezett vezetéstől a megfelelő érdekképviseletet. Várja el, hogy a Fradival ne csak példát statuáljanak, ijesztgessék a többieket, a kirótt büntetéseik jóvoltából a Fradi a bevételeiknek az egyik fő forrása legyen. Úgy büntessék a többieket is ahogy a Fradit, vagy a Fradit is úgy, mint a többieket. Egy büntetés kiszabásánál nem lehet szempont, hogy a megbüntetett ki tudja-e azt fizetni vagy nem. A Fradi vezetése álljon a labdarúgás felemelésének az élére. Szüntesse meg, hogy szurkolóit hátrányosan megkülönböztessék, hogy mérkőzésein az adott helyszíneken gettókat állítsanak fel, hogy emberszámba vegyék őket, akik azért mennek ki a mérkőzésre, mert szórakozni akarnak. Persze, kiállni csak azokért lehet, akik maguk is ugyanazon eszméket vallják. Akik csak verekednek, akik csak rombolnak, akik magukat mindenen felül állónak hiszik, azokért nehéz. De ők nem lehetnek többségben. Ilyenek régen is voltak, a Fradi mégsem róluk szólt, sőt továbbmegyek, a Fradiról szóló hírek sem. A vezetésnek nem kis feladata újjáépíteni a lerombolt bizalmat, amely ha újjáépült, abban újra egyet lehet érteni, még nagyobb erőt fog sugározni.

Szóval új edző kell. Sok játékosnak lejár a szerződése. Újakat kell igazolni. Az elkövetkezendő napok, hetek eseményei döntik el, teljesülhet-e a Kevin McCabe által megfogalmazott ötéves terv. Ha most tévednek, akkor korrigálásra már nem lesz lehetőség, akkor azt is a tulajdonos szemére lehet vetni. Sőt, csak azt lehet a szemére vetni, hiszen eddig a saját ígéreteihez képest nem adott okot semmi ilyenre.

Angol, külföldi vagy magyar legyen az edző? Legyen-e továbbra is külföldi túlsúly a csapaton belül? Nem könnyű kérdések. A tervet lehet így is, úgy is teljesíteni, ez a tulajdonos pénztárcáján múlik. Mert azt senki sem vitathatja, hogy külföldön, Angliában különösen, jóval magasabb a futballban a bérszínvonal. Többe kerülnek az edzők, többe kerülnek a játékosok. És itt nem csak a legjobbakról, hanem az utánuk következőkről, a közepesebb, sőt szerényebb képességűekről is beszélek. Állításom nem szorul sok igazolásra, elég csak megkérdezni a külföldön már légióskodó, onnan hazajött játékosokat.

Az elmúlt két évben láttuk sok náció sok játékosát a Fradiban. Látjuk a fejlődés vonalát is, hiszen Elefántcsontpart és Trinidad után már inkább az angol harmad- negyedosztályból jönnek játékosok, akikkel az adott célkitűzést teljesíteni tudtuk. De most mást is látnunk kell. Azt, hogy a magyar NB I éppen átrendeződik. A történelemben először fordult elő, hogy a dobogón három vidéki csapat végzett. Ráadásul mindhárom helyen komoly célok vannak, nem pünkösdi királyságnak szánják a csúcsokat. Ehhez mérik az anyagi erőiket is. Őket kell figyelni és lehagyni, ha teljesíteni akarjuk a tervet.

Magyarország, a magyar viszonyok. Aki ezeket nem ismeri, legyen az bármely jó szakember is, előbb ezt kell meg- és felismernie. Láttuk ezt a Fradinál is. De láttuk az ellenfeleinknél is. Ne adjunk újra fél év előnyt a mezőnynek, mert azt ilyen ellenfelekkel szemben nem lehet behozni. A Fradinak pedig nem cél a negyedik hely, nem lehet cél. Csak az első! És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy ezt milyen játékkal éri el…

A vezetésnek napokon belül ki kell neveznie az új edzőt. Nem a játékosokkal kell most foglalkozni, hiszen akár a lejárt szerződésű játékosokról beszélünk, akár az újonnan igazolandókról, az lenne az egészséges, ha abban kikérik az új edző véleményét is, aki ismeri a mezőnyt. Ismeri azokat, akik eddig itt fociztak és ismeri azokat, akiknek ezentúl itt kellene focizniuk. Ha külföldi edző jön, annak egy óriási hendikepje máris lesz, nem ismeri sem a csapatokat, sem a játékosaikat. Óhatatlanul súgókra kell hagyatkoznia, a saját tapasztalatainak megszerzése minimum fél évet elvesz. Erre most nincs idő.

A magyar piacról, a magyar kínálatból kellene edzőt választani. Olyan edzőt, aki ismeri a magyar élvonalat, ismeri a Fradi jelenlegi játékoskeretének a képességeit. Tudjuk, nem könnyű olyan embert találni, aki megfelel ezen kívánalmaknak és még az ezerfejű cézár, a közönség is elfogadja. Úgy érezzük azonban, 2010. májusának végén sokkal nagyobb bizalmi tőkéje lehet egy megfelelő papírokkal rendelkező magyar edzőnek, mint bármely külföldi vetélytársának.

A magyar edző mellé, ha az nem beszéli az angolok nyelvét, keresni kell egy megfelelő tolmácsot, még azt sem mondom, hogy edzői papírokkal. Tehát megfordulna az eddigi képlet, ami az angol edző mellé magyarul is beszélő segítő volt. Ki kellene próbálni a magyar edző mellé az angolul is beszélő segítő párosítást is.

Az új edző, ha ért a szakmájához, azonnal meg tudja mondani, kire tart igényt a jelenlegi keretből, mely posztokon várna el erősítést. Lehet, még nevekkel is tudna szolgálni.

El kell érni, hogy a Fradiban játszani, a Fradiban dolgozni újra megtiszteltetés, egy pályafutás megkoronázása legyen, ne csak a karrierépítés egy megfelelő lépcsőfoka. Ez utóbbi nem méltó a Fradihoz. Az FTC azért tudott egykoron a nemzet csapatává válni, mert maga mögött tudta a nemzetet, mert sikereivel szolgálni akarta és tudta azt. Azokkal a sikerekkel, melyekkel mindenkoron erőt tudott adni az el- és hitehagyottaknak. Az FTC Baráti Körében vagyunk néhányan, akik hisszük, ezek a fogalmak nem merültek el a múlt tengerében, a mában is van létjogosultságuk, a jövőben is lesz erejük.

És ha a futball visszajuttatja újra a Fradisták önbecsülését oda, ahol mindig is volt, ha újra büszkeség lesz megvallani a fradizmust, ha újra érezzük, mit jelent az Erkölcs, Erő, Egyetértés, akkor az FTC kilábal a jelen nehézségeiből, újra bajnokságok sorát éri el, nem csak a futballban. Újra önfeledten, árnyaktól mentesen, feltartózhatatlanul zúghat minden torokból a

Hajrá Fradi!

Simon Sándor