Mi sem mutatja jobban az idő múlását, mint hogy Varga Zoltán is 65 éves lett. Azonban Ő 65 évesen is megmaradt Zolinak, az embernek, aki valahogy mindig félúton volt …

Pályafutásáról minden adat ismert, hiszen amikor tehette, akkor Nagy Béla bőven pótolta azokat a hiányosságokat, amelyeket 1968 után a rendszer okozott. Igen, a rendszer, amely a hallgatással próbálta elfeledtetni a magyar és a Fradista sportrajongókkal, hogy Varga Zoltán egyáltalán létezett, létezik.

Varga Zoltánt azonban sohasem lehetett kitörölni azok emlékezetéből, akik látták őt játszani, látták, hogyan varázsolt a labdával. A hallgatás tán segítette is a legendává válást, ami óhatatlanul megtörtént. Amikor 1991-ben az Albert Flórián 50-ik születésnapja alkalmából rendezett gálamérkőzésre (nem mellesleg személyesen Albert meghívására) hazatért, az ünnepelttel azonos fogadtatásban részesült, meg is lepődött rendesen. Utána már rendszeresen hazajárt.

Így jött el 1996 ősze, amikor már nem látogatóba jött haza, hanem a csapat edzőjének. Ekkor tért igazán haza, hisz újra a Fradiért dolgozhatott. Emlékszem, hányan és hányan vártuk a csodát, hogy a zsenialitása, a profi klubokban szerzett tapasztalatai a Fradit újra olyan magasságokba emelik, ahol játékoskorában is volt. Hogy tőle majd tanulnak a játékosai, hogy érte még jobb játékosok választják a Fradit és még hosszan lehetne sorolni a vágyak tárgyait. A csoda azonban elmaradt, a rideg valóság következett, Varga Zoltán itt is maradt félúton.

Nem véletlen, hogy ezt a félút hasonlatot már többedszer alkalmazom, hiszen Varga Zoltán ugyanezt választotta önéletrajzi könyvének, ahogy benne írja “testamentumának” címéül. A könyv elolvasását mindenkinek csak ajánlani tudom, akár szereti Zolit, akár nem, nagyon sokat megtudhat belőle arról, mi mozgatta és mozgatja ezt az embert, hogyan került abba az állapotba, ahol most is van, most is él. Ezt az állapotot már személyesen is megtapasztalhattam, hiszen tavaly februárban abban a szerencsében volt részem, hogy több órán keresztül beszélgethettem vele, önként választott budai magányában.

A jelen megemlékezés formájául is azt választottam, hogy a fenti két forrásból (a könyvből és a beszélgetésből) idézek részleteket.

A magányról

Sokan kérdezik mostanában tőlem: nem látunk, nem hallunk rólad, mi van veled Zoli? Mit mondhatok? Visszahúzódtam. Ez mostani életem lényege.

A jövőbeli sikerekről

Tudom, abban a pillanatban boldogulás és siker az életem, ha megalkuszom, ha elfogadom a barátaim tanácsát, hogy “Zoli, kicsit lazábban, egy kicsit taktikusabban, engedékenyebben, egy kicsit dörzsöltebben! Nem lehet úgy, ahogy te szeretnéd, ez egy másik világ Zoli, legyél egy kicsit dörzsöltebb! Nem törhetsz ajtóstól a házba, nem rohanhatsz fejjel a falnak! Ma még kell egy kicsi belátás, egy pici alku, aztán holnap, esetleg holnapután már lehet keményebben.”
NEM LEHET!

A hazáról

Már azzal is politizálok, ha kimondom: hazám Magyarország. Van, aki azt mondja, elárultam. Én azt mondom: soha. Csak igazgatási, politikai határait hagytam el, magyarságomat soha. Azt büszkén viseltem mindig.

Más népekről

Megismertem más népeket is. Belülről. Éltem közöttük. Láttam, tudom, mennyire természetes élményük a nemzettudat, és megirigyeltem, mennyi lelkierőt merítenek belőle, micsoda önbecsülést. És ez nem csak a sportküzdelmekben, a játékban, a futballban érvényesül, annál sokkal jobban a mindennapokban.

A magatartásbeli alapokról

Tiszteletadás, becsületesség, őszinteség. Elsősorban magamtól megkövetelve elvártam mindenkitől, felnőttől, gyerektől, mindenkitől, akivel dolgom volt. Ezeket a dolgokat játékos koromban, később aztán edzőként is megtartottam és megköveteltem. Azon túl pedig teljes életemben.

A korán kialakult labdabitonságról, technikáról

Amikor Budapestre költöztünk, a Veres Pálné utcában laktunk. Hat éves voltam és elkezdtem labdázni. Szinte éjjel-nappal fociztam a helyi vagy a Bástya utcai grundon, mert akkor még voltak ilyenek. A nézelődő emberek gyakran kis Puskásnak neveztek, ami nagyon jól esett. Nagyon sokat gyakoroltam, volt úgy, hogy egyedül, de az igazi mindig a társakkal volt, amikor a nagyobb srácok maguk közé fogadtak.
Az előttünk járó korosztályok legjobbjai, mind-mind a grundokon pallérozódtak. Rossz talajviszonyok között, bármilyen gömbölyű alkalmatossággal, mint labdával, szinte törvényszerűen alakultak ki ezek a tulajdonságok.

A 60-as évek Fradijáról

Életem első (és bennem máig legelső) csapatában, a Fradiban, egy voltam a többiek között, egy részlet a szerkezetben, ami sok ponton érintkezett a többiekkel. Ez nagyon fontos volt a számomra, egy teljesen új és nagyon izgalmas kapcsolatrendszer, amiben egymásra voltunk utalva, de csak a pályán, a játékban. Azon túl szinte semmi. Haveri szint, haveri kötelék, felszín.

Albert Flóriánról

Fantasztikus képességű játékos volt. Sok emberrel játszottam pályafutásom során, de senkivel nem élveztem úgy az összjátékot, az úgynevezett kényszerítőket, mint vele. A pályán mindig tudtuk azt, mit fog csinálni a másik a következő pillanatban. És ezzel máris az ellenfelek védői előtt jártunk. Persze, hozzá kell tenni, kiváló szélsőink voltak. Ha ők elfutottak és adták a labdát, Flóri már előre arra helyezkedett, hogy én hová fogom lefejelni, továbbcsúsztatni, miközben a védő a labda útjával volt elfoglalva.

A rúgótechnikáról

A rúgótechnikát lehet gyakorolni, meggyőződésem, hogy arra nem kell születni. Én is ezt tettem. Tudatlanul bár, de a grundon is ezt tettem, később pedig kifejezetten treníroztam rá. Az edzések előtt és végén mindig számtalan alkalom volt arra, hogy gyakorolhassunk. Emlékszem, mikor sérült volt a jobb lábam, nem terhelhettem, tudatosan elkezdtem a lövéseket ballal gyakorolni. Ez olyannyira jól sikerült, hogy később sokkal pontosabban tudtam ballal célozni, mint jobbal, amellyel viszont erősebben lőttem.

Hogy térhet vissza a valódi szurkolás a pályára

Csak az a tömeg, amely képes legyőzni a zavart keltő és okozó kisebbséget, elnyomni annak hangját. Ha újra teltházak előtt lehetne játszani, ahol az együvétartozás érzése erősebb lenne a rombolásnál, az lelkesíthetne. Persze, itt az örök kérdés, ki lelkesít kit? A játékos a szurkolót vagy fordítva? Ezt nem lehet eldönteni, de szerintem nem is kell. Együtt kell érezni. A játékosnak a szurkoló szeretetét és fordítva, a szurkolónak azt, hogy a játékos is mindent megtesz érte. Ma már nincsen igazi B-közép, nincsen olyan közeg, amely képes vezényelni a pozitív indulatokat. Annál inkább jellemző a negatív indulatok gerjesztése. Kivédeni ezt csak úgy lehetne, ha minden igazi szurkoló egyénenként felvértezné magát ez ellen.

Az “igazi” B-középről

A régi drukkerek, a törzsszurkolók idősebb emberek voltak. Ők voltak a “B-közép”, a prezent a stadionban. Amit ők gondoltak és mondtak, az adta alapját az “egésznek”, az volt az érvényes hang, a közvélemény. Belőle merített, tájékozódott a játékos, a szakember és a vezető is. Ezek az emberek valami tradicionális titkot, tudást, lelki finomságot, igényességet birtokoltak. Akik nem ismerték őket, azoknak hiába is mesélnék róluk, nincs hasonló, amit megmutathatnék nekik, a mai gondolkodás nem hogy felmérni, felfogni is képtelen, kicsodák voltak. Az ő erejük nem a tömegükben volt, hanem a minőségükben, de a minőség és a tömeg akkor egyben volt még, legalábbis a Fradiban a minőség vezette a tömeget.

Milyen Fradit képzelt el edzőként 1996-ban

Én egy mozgékony, gyors csapatot akartam építeni, mert a mai napig az a véleményem, hogy ez az eredményesség egyik alapja, és a világ futballja is ezt igazolja. Elvileg talán nem is vitatta ennek a helyességét senki, de amikor én akkor azt mondtam, hogy aki lassú, annak se nálam, se az eredményes fociban nincs jövője, tehát csak gyors játékosokat akarok ezentúl a csapatba! És kiborult a bili, amikor valaki ismert, kedvelt, de lassú játékoshoz hozzányúltam. Nem kellett azt nekem bizonygatni, hogy valóban lehetnek olyan kivételes játékosok, akik súlyos fogyatékosságokat képesek kompenzálni valamely nagy értékű képességükkel, de ezek is csak kényszerből elfogadható kivételek, átmeneti engedmények, amiknek véget kell vetni, ha egyszer valóban eredményes csapatot akarunk. Valahol itt kezdődött, ezekkel a változtatásokkal, hogy összeférhetetlen vagyok, mindenkit kikezdek.

Végül egy kis “futballfilozófia” Varga Zoli módra

Átveszed, passzolsz, futsz, adod és kapod… Mindig ugyanaz a játék, mégis mindig más, mert folyton változik benne, és folyton változtat rajta maga az ember, testi ügyessége, értelme és érzelmei szerint. Nagyszerű érzés uralkodni a labdán, meglátni valamit a térben és ráérezni, mennyi minden függ az időtől.

És még lehetne hosszan folytatni, de akkor ki olvasná el a könyvet? Vagy ki a beszélgetésből írott cikket? Ez utóbbit egy kattintás után akár azonnal meg is teheti…

Kedves Zoli!

Az FTC Baráti Kör, a rád szeretettel gondoló Fradisták nevében is kívánok Neked a születésnapodon nagyon sok boldogságot, jó egészséget és sok-sok Fradi-sikert, meg tán azt, bármily lehetetlennek is tűnik, jöjjön vissza a régi idők Fradija a pályák körül, magán a pályán azonban a kőkemény profizmus, a nemzetközi színvonal legyen a mérvadó.

Simon Sándor