2017. február 26. vasárnap

Kedvenceink voltak: beszélgetés Varga Zoltánnal

Szerző: Simon Sándor Bejegyzés ideje: 2009. február 27.

vargazoli_2006Régi játékosainkkal beszélgetek, szóban és képben megpróbálom feleleveníteni a pályafutásukat, megismertetni a jelenüket. Mai beszélgetőtársam: Varga Zoltán.

Varga Zoltánról, mióta 1996-ban végleg hazajött, szinte mindent elmondtak. Sokan, sokfélét írtak és beszéltek róla, rengeteg írott- és videointerjú készült vele. Az életéről, érzéseiről, gondolatairól nagysikerű könyvet írt. Azt hiszem, bemutatni nem kell a fradistáknak. Sokan vannak, akik szeretik, vannak, akik nem. Vannak, akik megértik, vannak, akik nem. Vannak, akik nagyon szeretnék még a Fradiban látni, vannak, akik erről hallani sem akarnak. Egy azonban biztos, ahogy korszakos futballista volt, úgy ma is meghatározó egyéniség, akinek a gondolataira érdemes figyelni, azokon feltétlenül elgondolkodni.

Varga Zoltán Válon, ebben a Fejér megyei, Budapesttől 45 km-re levő községben született 1945. január 1-én. Ahogy később, az életének több történése is, már a születése napja is kérdéseket vetett fel. Egyesek szerint már egy nappal korábban megszületett, ám mégis ezen a napon anyakönyvezték, hivatalosan ez a születésnapja. A családja 1951-ben költözött a fővárosba, így már a Fradiban kezdett el futballozni 12 esztendős korában. A gyermek és ifi korosztályokat valósággal átugrotta, 16 és fél évesen, 1961.06.27-én már a nagycsapatban is bemutatkozott, amit folyamatosan egyre több szereplés követett, mígnem 18 éves korában már kihagyhatatlanná vált, a csapat alapembere lett. 1968.09.15-ig az FTC-ben összesen 234 díjmérkőzésen lépett pályára, ezeken 85 gólt ért el. A Fradival négyszeres bajnok (1962-63, 1964, 1967, 1968), és tagja az 1965-ös VVK-győztes csapatnak. Mindezek mellett két alkalommal bajnoki ezüstérmes (1965,1966), ugyancsak kétszer pedig bronzérmes (1961-62, 1963 ősz). A BEK-ben negyeddöntős (1965-66), a VVK-ban újra döntős (1967-68). A magyar labdarúgó válogatottban 12 alkalommal lépett pályára, 2 gólt szerzett.

A fentebb már idézett dátumú utolsó hazai bajnoki mérkőzés után utazott el a válogatottal a mexikói olimpiára, ahonnan nem tért haza, megkezdődött a „második” élete, amit eltiltások és újrakezdések jellemeztek, de minden újrakezdést sikerre vitt. Játszott a Hertha, az Aberdeen, az Ajax, a Borussia Dortmund és a Gent csapataiban. Elvégezte a híres kölni „edzőegyetemet”, majd kisebb német csapatoknál (MTV Ingolstadt, MSV München) edzősködött, ám nem ebből, hanem egy biztosítótársaságnál végzett munkájából élt. 1996-ban hazahívták, a Fradi edzője lett. A bajnokság végén a harmadik helyet érte el csapatával. Jött, látott, dolgozott és viharokat kavart. Pedig ez állt a legtávolabb tőle, ő csak dolgozni szeretett volna. Miután a Fradiból elküldték rövid ideig a Kispest edzője lett, de igazán szép sikereket Dunaújvárosban ért el, ahol vezetésével jutott fel a csapat az NB I-be és lett ott egyből ötödik, majd később bajnok is, ám már nem vele. Rövid ideig Diósgyőrben is megfordult, majd két korszakban Győrben ült a kispadon. Miután ott másodszor is „bedobta a törölközőt”, önkéntes száműzetésbe vonult, mint egy remete él budai lakásában.

Az adatok után kezdjük a beszélgetést. A lehetőségek szerint igyekeztem olyan kérdéseket feltenni, amelyek a Zoliról közölt eddigi publikációkban nem jelentek meg.

– Tudjuk, hogy a Fradiban kezdted a pályafutásod. Egy kicsit a részletekről kérdeznélek, hogyan is kezdődött?
– Amikor Budapestre költöztünk, a Veres Pálné utcában laktunk. Hat éves voltam és elkezdtem labdázni. Szinte éjjel-nappal fociztam a helyi vagy a Bástya utcai grundon, mert akkor még voltak ilyenek. A nézelődő emberek gyakran kis Puskásnak neveztek, ami nagyon jól esett. Nagyon sokat gyakoroltam, volt úgy, hogy egyedül, de az igazi mindig a társakkal volt, amikor a nagyobb srácok maguk közé fogadtak. Apám a Fradiban volt intéző az utánpótlásnál, a bátyám is ott focizott. Jobbszélsőt játszott, nagyon gyors, jó kis játékos volt. A grund mellett az ő meccseire jártam és néztem. Már 10 évesen szerettem volna igazolt játékos lenni, ám akkoriban ilyen korosztályokkal még nem foglalkoztak sehol. Továbbra is maradt a grund.

– A Te példád is azt bizonyítja, hogy azt a bizonyos sokat emlegetett és a világ által rettegett magyaros technikát, annak alapjait, igazából csak ott lehetett megszerezni?
– Nem csak az én példám. Az előttünk járó korosztályok legjobbjai, mind-mind a grundokon pallérozódtak. Rossz talajviszonyok között, bármilyen gömbölyű alkalmatossággal, mint labdával, szinte törvényszerűen alakultak ki ezek a tulajdonságok.

– A „grundiskola” elvégzése után mikor lettél igazolt labdarúgó?
– 1957-ben, 12-évesen. Az első edzőm Hajabás Géza bácsi volt, aki három évig foglalkozott velünk.

– Milyen körülmények között?
– Az Üllői úton, a régi fatribünök mögött volt egy földes pálya, általában ott edzettünk. Meccseket játszhattunk az akkor még létező nagypályás kézilabdapályán is, ami a kicsiknek futballméretre is megfelelt. Géza bácsi nagy szeretettel foglalkozott velünk, apámként néztem fel rá.

varga_zoli_hajabas_csapat1

– Akkor 15 éves korodig ebben a csapatban játszottál, utána viszont valósággal kilőttél. Milyen volt az a nagyon rövid út a nagycsapatig?
– A Száger Mihály edzette ifi I-ben gyakorlatilag csak fél évet játszottam, utána egyből feltettek a tartalékcsapatba. Ez a csapat az ifiknek egy fellépési-, a nagycsapatban játszóknak pedig egy visszajátszási lehetőség volt. Nagyon jó volt ebben a korban idősebbekkel játszani, a fiataloknak ez igazi fejlődési lehetőséget jelentett. Én ebben a csapatban több korosztályt ugrottam, így együtt játszottam már azokkal, akiket annak idején a bátyámat nézve a pályán láttam. Mészáros Dodó bácsi is itt ismert meg, aztán amikor a nagycsapat edzője lett, odahívott, ott edzettem a nagyokkal és a csapatba is be-betett. Dodó bácsi edzői munkája nagy hatással volt rám, később ezt a szemléletet igyekeztem én is alkalmazni edzői pályám során. Mást ne mondjak, Priskin Tamást hasonló okokból vettem elő és tettem a Győr csapatába nem sokkal 16 éves kora után. De úgy látszik, a XXI. században Magyarországon már nem működhet az, ami 50 éve még egész jól működött.

– Hogy működött ez akkor? Hogy fogadtak Téged az idősebb csapattársaid?
– Amikor odakerültem, a kapusunknak Horváth Györgynek és a csapatkapitánynak, Vilezsál Oszkárnak „Csókolommal” kellett köszönnöm. Volt köztünk 15-16 év korkülönbség és ők ezt elvárták. Aztán az 1962-es téli dél-amerikai túrán jöttek oda hozzám egy pohár borral a kezükben, hogy „Na Öcsi, itt az ideje pertut innunk”. De beszélhetnék Dalnoki Jenőről, aki a pályán is harsányan irányította a többieket, nem tűrte a lazaságot, viszont mindig értékelte a teljesítményt. És mindig, mindenkivel éreztette, hogy magyarok vagyunk, amire büszkének kell lennünk.

del-amerikai-csapatkep

– Nem kerülhetem meg, mert nem lehet! És Albert?
– Fantasztikus képességű játékos volt. Sok emberrel játszottam pályafutásom során, de senkivel nem élveztem úgy az összjátékot, az úgynevezett kényszerítőket, mint vele. A pályán mindig tudtuk azt, mit fog csinálni a másik a következő pillanatban. És ezzel máris az ellenfelek védői előtt jártunk. Persze, hozzá kell tenni, kiváló szélsőink voltak. Ha ők elfutottak és adták a labdát, Flóri már előre arra helyezkedett, hogy én hová fogom lefejelni, továbbcsúsztatni, miközben a védő a labda útjával volt elfoglalva.

– Annyira biztos volt benne, hogy továbbfejeled a labdát?
– Igen, mert ismert. Tudta, hogy az adott szituációban elfejelem a védő elől.

– Ezt mi is éreztük, akik láttuk. De honnan volt ez a magabiztosság?
– Jók voltak a rugóim. 14 éves koromban kisebb botrány lett abból, hogy nem az atlétikát választottam.

– ?
– Mint minden akkori iskolás, atlétikai versenyeken is indultam. Magasugrásban ekkor 175 cm-t ugrottam a guruló technikával. Ezzel Budapest-bajnok voltam abban a korosztályban. A tornatanárom, aki a Tipográfia atlétikai szakosztályában is dolgozott mindenáron magasugrót szeretett volna belőlem faragni. Mondtam neki, ennek csak egy akadálya van, én futballista akarok lenni. Erre ő bosszúból kettest adott testnevelésből. Vicc, ugye?

– A fejelés adottságaira ezzel meg is válaszoltál. De mi a helyzet a mértani pontossággal lőtt Varga szabadrúgásokkal, a Varga-féle indításokkal, amikor a védő feje felett éppen csak átszállva, pontosan az induló társ előtt esett le a labda?
– A fejelés, lehet egy adottság, ki milyen magasra képes ugrani. Ám a lövéseket, a rúgótechnikát lehet gyakorolni, meggyőződésem, hogy arra nem kell születni. Én is ezt tettem. Tudatlanul bár, de a grundon is ezt tettem, később pedig kifejezetten treníroztam rá. Az edzések előtt és végén mindig számtalan alkalom volt arra, hogy gyakorolhassunk. Emlékszem, mikor sérült volt a jobb lábam, nem terhelhettem, tudatosan elkezdtem a lövéseket ballal gyakorolni. Ez olyannyira jól sikerült, hogy később sokkal pontosabban tudtam ballal célozni, mint jobbal, amellyel viszont erősebben lőttem.

– Az a szóbeszéd járta, hogy Te még felnőttkorban is meg tudtad tanítani az arra fogékonyakat, hogyan is kell rúgni?
– Ez így van! A rúgás, annak a technikája bármikor megtanítható. Persze, az az igazi, ha ez minél fiatalabb korban megtörténik, ám felnőtt labdarúgóknál sem lehetetlen feladat. Ilyen esetben nem csak magyarázni kell, hanem bemutatni és igazolni az elmélet helyességét. Én ezt mindig megtettem. Egy példát hozok fel, a saját fiamét. Amikor játszott és néztem az edzéseit meg a mérkőzéseit, furcsállottam az ott folyó munkát. Elmentem vele egy rétre és ott gyakoroltunk. Bemutattam, hogy kell a labdához hozzáérni, hová megy, ha adott helyen, adott erővel rúgom meg. A gyerek csodálkozott, ám megcsinálta. Vékony lábai ellenére olyan erős lövése volt, hogy a csodájára jártak. Amíg ezt külön gyakoroltuk, nem is volt gond. Amikor megszakadtak ezek a „különórák”, maradt a szokásos edzésmunka, érdekes módon ez a kifejlesztett előnye is eltűnt. Mindig, mindent karban kell tartani! Edzeni, gyakorolni. Ha ez elmarad, a szerzett képességek ellaposodnak.

– Ez számomra azt jelenti, hogy az állított labdával való rúgásmódot meg lehet tanítani. De mi a helyzet az indításokkal?
– Az is tanítható, bár egy kicsit összetettebb dolog. Először is, azt mozgó labdával kell megcsinálni. Alapdolog, hogy a labdavezetés menjen, ne kelljen rá külön figyelni, a labdát nézni. A fejnek fenn kell lennie, mindig a környezetet kémlelni, a labda közben a lábnak engedelmeskedik. Olyan ez, mint az autóvezetés, ott sem arra figyelünk, hogy mikor melyik lábunkkal nyomjuk a pedálokat vagy váltunk sebességet, az automatikus, a figyelem a környezetre irányul. A futballban ugyanígy van. Akinek figyelni kell a labdavezetésre, akinek nincs fenn a feje, az nem játékos. Nem tudja kihasználni a periférikus látás nyújtotta előnyöket, hogy adott szituációban több lehetőség közül lehet választani. Ami lehet egy lapos passz vagy egy indítás, esetleg lövés. Persze, itt is fontos tényező a rúgótechnika, hogy az ember miként nyúl a mozgó labdához. Azt érezni kell! Amikor az adott helyen megrúgom és az elindul az útjára, még az utolsó pillanatban is bele lehet adni egy „üzenetet”. Ezt egy játékos érzi, hogy az általa megrúgott labda hová száll. Rúgtam én olyan gólt, hogy már akkor feltettem a kezem ünnepelni, amikor a labda még szállt, egyszerűen tudtam, hogy hol lesz a végállomása.

– És még milyen gólokat? Sokan életük végéig mesélnek egy-egy gólodról, legyen az szabadrúgás, fejes vagy esetleg ollózás. Te hogy emlékszel ezekre?
– Én nem emlékszem a góljaimra. Sokan ezt nem értik és csodálkoznak. Az adott pillanatban kiválasztottam az ott legmegfelelőbbnek tűnő megoldást. Ha űzöl egy szakmát, annak minden pillanatára emlékszel? Szerintem az az igazi élmény, hogy erre azok emlékeznek, akiknek ezt az örömöt megszerezhettem. Csodálatos érzés, hogy még ma is megállítanak 60-70 éves emberek, akik fizikailag bemutatják, hogy milyen mozdulattal szereztem 40 évvel ezelőtt egy-egy gólt vagy miként passzoltam. Ezt az érzést őszintén kívánni tudom minden mai játékosnak. Bár az is igaz, ehhez nem elég a játékos, ehhez olyan szurkoló is kell, aki erre fogadókész, aki a játék öröméért jár a mérkőzésekre, aki képes inni a mozdulatsorokat. Ma nem az ilyen nézők vannak többségben a pályákon, a magyar pályákon. Sajnos!

– A nézőkről, a szurkolókról később szerettelek volna kérdezni, de ha már felhoztad, ne halogassuk. Neked aztán van összehasonlítási alapod. Játszottál itthon 80 ezer ember előtt, játszottál nyugaton hasonló létszámú közönségnél és láttad a 90-es évek, sőt a 2000-es évek magyar szurkolóit is. Őszintén kíváncsi vagyok a véleményedre, mert nekem is ez az egyik vesszőparipám, a szurkolói lét, hogy ki, kit lelkesít és hogyan?
– A hatvanas években idehaza, de később a nyugati világban is én csak szurkolókkal találkoztam. Akik azért mentek a mérkőzésre, hogy a kedvenceiket biztassák, nekik erőt adjanak. Idegen és ismeretlen dolog volt a trágárság, a durvaság, a brutalitás. Egy-egy mérkőzés valódi ünnep volt, nem csak a pályán, a nézőtéren is. Ezt nem lehet szavakkal elbeszélni, ezt érezni kell. Érezni kell a játékosnak és érezni a szurkolónak. A kettő egymást erősíti. Az én időmben a B-közép még valódi központ volt, talán akkor utoljára. Akkor még együtt éltek a játékkal, tudták, hogy valahol ők is részesei ennek. Ők voltak a szó pozitív értelmében vett hangadók, akik akkor kezdek rá a lelkesítő strófákra, ha arra a játékosnak a pályán szüksége volt. Érezte egymást a játékos és a szurkoló. Az utolsó 10-15 percek buzdítása félelmetes volt. Amikor már fogyott az erő, amikor már elcsüggedt az ember, akkor rákezdtek, és akkor nem lehetett megállni, olyan erőt adott, amit ép ésszel leírni nem lehet. Ezekben a percekben mérkőzéseket lehetett megfordítani. A B-közép elkezdte, az oldallelátó és a többiek átvették, mi csak azt vettük észre, hogy forr a stadion. Ezt elmesélni soha nem lehet élethűen, ezt érezni kell. Nekem sokszor megadatott ez az érzés, őszintén kívánom minden mai játékosnak, hogy legalább egyszer legyen része ilyenben. Bár elnézve a mai viszonyokat, erre kis esélyt látok.

– Megmondom őszintén, én azért beszélgetek azokkal, akik ezt az érzést valaha is átélték, hogy a mai szurkolókba át tudjam plántálni a hitet, az erőt, hogy rajtuk is múlik. Az ilyen példák segíthetnek ebben.
– Én is szeretném ezt. Örülök, hogy vannak még ilyen emberek, akik ezt vissza akarják hozni, ám a mai történéseket látva szkeptikus vagyok.

– Miért?
– Mert ez egy más világ! Hol van ma 60, 70, 80 ezer ember egy mérkőzésen? Az a két- háromezer ember, aki kijár a mérkőzésekre, az már nem szurkoló a szó igaz értelmében. Egy része megszállott, aki hisz abban, hogy valami megváltozhat, a többség viszont a balhét keresi és eltántorítja azokat, akik esetleg mégis gondolkodnának a kijáráson. És ezeknek a balhét kereső embereknek hátországuk van, őket én nem tudom szurkolónak tekinteni, ők csak bábok.

– És ha újra többségbe kerülnének a szó igaz értelmében vett szurkolók?
– Ezt költői kérdésnek tekintem. Jó lenne, de nem tudom, hogy valósulhat meg. Régen a szurkoló még arra is figyelt, hogy milyen ruhában megy a mérkőzésre, ha körbenéztél, rengeteg nyakkendős, kalapos nézőt láttál. Akik a B-közép jeladására a cél érdekében együtt tudtak lelkesedni. Régen a himnuszt is másképp énekelték. Annak ereje volt, olyannyira, hogy a pályán hallgatva éreztük, hová tartozunk. Ma már a himnuszt sem tudják énekelni. Nincs ereje. De ez egy messzire vezető kérdés, nem csak a futballunkat érinti, mi pedig most csak arról beszélünk. Nincs közösség. Nincs a nemzetért összefogó, nincs a Fradiért összehangoltan lelkesedő. Széthúzás van, rombolás van, brutalitás van,

– Mi lehet mégis a megoldás?
– Csak az a tömeg, amely képes legyőzni a zavart keltő és okozó kisebbséget, elnyomni annak hangját. Ha újra teltházak előtt lehetne játszani, ahol az együvétartozás érzése erősebb lenne a rombolásnál, az lelkesíthetne. Persze, itt az örök kérdés, ki lelkesít kit? A játékos a szurkolót vagy fordítva? Ezt nem lehet eldönteni, de szerintem nem is kell. Együtt kell érezni. A játékosnak a szurkoló szeretetét és fordítva, a szurkolónak azt, hogy a játékos is mindent megtesz érte. Ma már nincsen igazi B-közép, nincsen olyan közeg, amely képes vezényelni a pozitív indulatokat. Annál inkább jellemző a negatív indulatok gerjesztése. Kivédeni ezt csak úgy lehetne, ha minden igazi szurkoló egyénenként felvértezné magát ez ellen. Erre látok kevés esélyt, annál is inkább, mert ez nem nézőtéri, ez össztársadalmi probléma.

– Őszintén és keményen fogalmazol, mint mindig…
– Én már csak ilyen vagyok, nem tudok megváltozni.

– Vagyunk egy páran, akik ezért is kedvelünk. De térjünk vissza a játékos-, közelebbről még az itthoni pályafutásodhoz. Akik láttak játszani, mind azt mondják, érthetetlenül kevésszer voltál válogatott. Te hogy látod ezt a kérdést?
– A hatvanas évekről beszélünk, arról a pártállami berendezkedésről, ami akkor volt. Ami átitatta a társadalom minden területét, így a sportot is. Nem lehetett megkerülni. A szakmai kérdéseket, mint mindenütt, itt is felülírta az irracionalitás. Örülök, ha azt mondják, többször játszhattam volna a válogatottban, ám ennek eldöntése gyakorlatilag politikai kérdés volt. Jut eszembe egy kérdés. Hány fradista edzőről tudsz, aki szövetségi kapitány lett? Pedig volt néhány, akik megérdemelték volna. Nem kell válaszolnod, ilyen mégsem volt. Az ötvenes évek a Honvédról, a hatvanasok a Vasasról szóltak. Így ment ez! Engem néha Szepesi követelt a csapatba, így lett az a szám legalább egy tucat.

– 1968-ban aztán megváltoztattad az életed. Ez az a téma, amit azóta rengetegen taglaltak, ismerős mindenki előtt. Erről nem is kérdezlek, sokkal inkább arról, mi adott erőt, hogy fel tudj állni? Ki segített?
varga_zoli_aberdeen– Senki, gyakorlatilag a saját hajamnál fogva rángattam ki magam a gödörből. Nem is egyszer. Hisz elmondhatom, engem sportszakmailag kétszer is életfogytigra ítéltek. Először a 68-as disszidálás után. A magyar sportpolitika elintézett nekem egy örökös eltiltást. A Hertha vezetői és a magam FIFA felé írt kérvényei után kaptam meg a lehetőséget két év után a játékra. A kilátástalanság jövőképével edzettem, de nem adtam fel. 1970-ben elkezdhettem újra a Hertha-ban. Aztán nem sokkal később jött a bundabotrány, ahol újra engem találtak meg, újbóli örökös eltiltással. A Hertha ekkor már nem segített, minden addigi megtakarításomat ügyvédre költöttem, végül tisztázni tudtam magam. Így kerültem 1972-ben Skóciába, az Aberdeen-hez, újra a nulláról kezdve. Csodálatos időszak volt, igazi sztárként kezeltek, ha rajtuk múlik, onnan sohasem jövök el. Ám 1973-ban megkeresett az Ajax, mert Johan Cruyff a Barcelonához igazolt. Abban az időben az Ajax a világ legjobb klubcsapata volt, a megkeresésnek nem tudtam ellenállni. Pedig akkor ellen kellett volna. Nem láttam például, hogy mit jelent az, hogy 14 holland válogatott játékos játszik abban a csapatban, akiknek a közelgő világbajnokság miatt játszaniuk kell. Hiába ment jól a játék, alig kaptam lehetőséget. Sokan mondták már, hogy vagy egy évvel később (a világbajnokság után) kellett volna odaigazolnom, vagy pedig türelmesen várnom, mert eljött volna az én időm. De én nem vártam, elfogadtam a Borussia Dortmund, akkor másodosztályú csapatának hívását, így újra váltottam. Alapember, csapatkapitány lettem Dortmundban, feljutottunk és engem kihagytak.

– Tudom, mint ahogy sokan tudják, ez a Rehhagel sztori. Edződ lett az a személy, akinek személyes sérelmei voltak veled szemben…
– Igen, sok helyen megjelent már ez a történet. Utólag már kár sajnálkozni rajta, 1977-ben véget ért. Belgiumba, Gentbe igazoltam, ahol még egy évet játszottam.

– Aztán abbahagytad. Tudjuk, elvégezted a kölni edzőiskolát, ám mégsem lettél neves német csapatok edzője. Ellenben futballoztál a Bayern München öregfiúk csapatában. Ez hogy kezdődött?
– A Bayern csapatának az intézőjével együtt jártam az edzőképzőre. Ő kérdezte, ha már amúgy is Münchenben lakom, miért nem járok le az öregekhez futballozni? Nem volt okom elutasítani a kérést, így lejártam közéjük. Azt kell, mondjam, életemben olyan összetartó közösségben nem futballoztam, érzelmileg az jelentett a legtöbbet számomra. A mai napig tartják velem a kapcsolatot, érdekli őket a sorsom. Beckenbauer ugyan nem volt a tagja ennek az öregfiúk csapatnak, de bármikor ha lejött közénk, úgy beszélgetett, például velem is, hogy nem éreztette, kicsoda ő, nem sztárolta magát. Ő nem csak játékosként, de vezetőként is igazán reprezentálni tudta a klubot. És rajta kívül is voltak még jónéhányan ilyenek. Mint ahogy a vezetők is, mindannyian a klubért dolgoztak, a klubért és nem a klubból éltek. A szakmai irányításon túl a klub társadalmi elfogadottsága is példamutató.

bayern_oregfiuk1

– Azt is tudjuk, hogy ebben az időben nem a futballból éltél, civil foglalkozásod egy biztosítótársasághoz kötött. Kisebb csapatoknál voltál, gyakorlatilag kedvtelésből edző. Ekkor jött a Fradi megkeresése 1996-ban. Végiggondoltad akkor?
– Ma már tudom, tájékozódni kellett volna. De a megkeresés ténye is érzelmi húrokat pengetett nálam. Fogalmam sem volt, milyenek a magyar viszonyok. Látogatóban többször voltam már otthon, a közönség szeretetét is megéreztem, például 1991-ben az Albert 50. születésnapjára szervezett gálamérkőzésen. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy így reagálnak rám, hogy nem felejtettek el, hiszen a korábbi politikai hatalom mindent megtett ennek érdekében. És bizonyítani szerettem volna, visszaadni valamit abból, amit valaha ettől a közösségtől kaptam. És persze a szakmai kihívás. Hogy újra azzal foglalkozhatom, amihez igazán értek, és ráadásul ott, ahol valaki lett belőlem. Naiv voltam!

– Röviden hogy összegeznéd ezt az egy évet?
– Sok minden új volt számomra és érthetetlen. Én, aki 28 évet idegen környezetben éltem, megküzdöttem mindenért, sokszor megaláztatva, mindig a maga erejére hagyatkozva, nem tudtam felfogni, hogy Magyarország hogyan működik a XX. század végén. Hogy működik Magyarország, hogy működik a sportja és ezen belül, hogy működik a Fradi. Ez volt az a szegmens, ahol megállt az idő. Szerencselovagok szálltak meg mindent, akik a pillanatnyi sikereket kihasználva kaszálni akartak és kaszáltak is. Mindent és mindenáron. A labdarúgásban nem történt meg a rendszerváltás. Itt maradt a régi struktúra, itt maradtak a régi káderek, akik alaposan kihasználták az átalakuló rendszer kiskapui által kapott előnyöket. Létrejött egy érdek- és dacszövetség, amely a brancson belülieknek mindent megenged, a kívülállókat kíméletlenül eltapossa. Sokan látják, hogy ez nincs jól, ám szólni nem szólnak, lehet, hogy előnyeit is élvezik. Én nem álltam be a sorba, amint tapasztaltam a negatív jelenségeket, hangosan, szemtől-szembe szóltam, kiabáltam, a lehetőségeimhez mérten intézkedtem. Mindeközben egyre több ellenséget szereztem. Mert az érdek- és dacszövetség mindent áthat, irányítja a sajtót, ezzel befolyásolja a közhangulatot. Ha a közönségnek egy jelentős része nem áll mellém, sokkal korábban kicsináltak volna. Edző melletti spontán tüntetések azóta sem voltak a Fradinál, elleniek annál inkább. A Fradi azonban ennek a közegnek csak részegysége volt, az egész irányítást átitatta ez az állapot. Mindez értelemszerűen jelentette, hogy nem elégedtek meg azzal, hogy a Fradinál eltüntettek, máshol sem rúghattam labdába. Ahol úgy tűnt, hogy nem zavarok vizet, nem zavarom a köreiket, például az akkor másodosztályú Dunaújvárosnál, ott „véletlenül” hagytak dolgozni. Ám amint jöttek az eredmények beindult az úthenger, kikényszerítették a távozásom. Mint ahogy később is Győrben.

– Erre szokták azt mondani, hogy üldözési mániád van?
– Ezt a televízió egyik prominense találta ki és sütötte rám, hogy milyen sikerrel, az lemérhető. De ez nem üldözési mánia! Miért van az, hogy nem elégednek meg azzal, ha Vargát eltávolítják, utána el kell távolítani mindenkit, aki Vargát kedvelte vagy vele szimpatizált? Az írmagját is ki kell irtani annak, aki fel meri emelni a hangját az itt folyó történések ellen, nem szabad hagyni, hogy bárhol bebizonyítsa, hogy másképp is lehet, munkával is lehet eredményeket elérni. Sokan visszamondták már nekem, hogy Zoli igazad volt. A probléma, hogy mindezt a fülembe súgva és nem hangosan. Magányos harcosként ez nem megy. Annak, aki számít és látja, hogy problémák vannak, fel kell emelnie a hangját és tiltakozni kell. Mindenkit nem lehet egyszerre elnémítani. Csak így indulhat el valami.

– 2003 óta nem zavarod a labdarúgás vezetőinek köreit. Végleges ez az elhatározásod?
– Mint mondottam, egyedül nem megy. Az egészségem is megsínylette a szerepvállalásom, gyakorlatilag lábon hordtam ki két infarktust. Így ennek nincs semmi értelme. Aminek van, azzal meg úgyis foglalkozom illetve foglalkozni fogok?

– Egy kicsit bővebben?
– Azt a kis közösséget, ahol futballozhatom, mindig megtalálom. Eljárok a magyar katolikus válogatott Üllői úton tartott edzéseire, ahol igazán értékes emberekkel lehetek együtt. Bánki Dodó barátom szervezi a Fradi All Stars csapatának jótékonysági célú mérkőzéseit, ahova ha időm engedi szívesen elmegyek. Ezen kívül a barátaimmal teniszezem. A közéletben, a sportéletben azonban nem kívánok résztvenni. Illetve, talán mégis lesz egy lehetőség, amit még megpróbálnék.

– Kíváncsian hallgatom…
– A katolikus válogatott kapusa nem más, mint dr.Kiss-Rigó László püspök. Fantasztikus ember, aki a rangját félretéve képes „glottgatyára” vetkőzve dobálni magát a kapuban és kihívásnak tekinteni, hogy a lövéseimet megfogja. Lelkesedése mellett az elhivatottsága is megérint. Futballszeretete arra késztette, hogy Gyulán szervez egy gyerekekkel foglalkozó utánpótlás központot, aminek felkért a szakmai vezetésére. Mondtam neki, hogy egyedül ez sem megy. Az irányítást szívesen elvállalom, annál is inkább, mert ennek a feladatnak, a gyerekek tanításának látom igazán értelmét és a magyar labdarúgás zsákutcájából az egyetlen kitörési lehetőségét. Megtanítani a gyerekeket az alapokra egy olyan közösségben, amelynek nem az anyagi haszonszerzés az elsőszámú célja, hogy minél előbb külföldi zsoldba adják a gyerekeket, hanem pont az ellenkezője, hogy képességeiket az önnön és kisebb közösségük hasznára kamatoztassák, ez olyan feladat, amiért szívesen áldozok. Az egyházi irányítás talán arra is garancia, hogy a labdarúgást irányító fertő nem hatol át a falakon. Én nem költöznék le Gyulára, ám edzőként szívesen együttműködne velem a Fradiból is jól ismert Máté János és Takács László, akik elkötelezettségükkel számomra már bizonyítottak. Ez a feladat izgat, ez éltet, remélem, sikerül véghezvinnünk. Ez az én utam!

Simon Sándor

A beszélgetés ideje: 2009. február 24.

Hozzászólhat, vagy visszanézhet a saját oldaláról.

4 hozzászólás

  1. kpeti3 írta:

    Emléke örökre velünk marad, nagyon fog hiányozni a szeretett Fradijában.

    Nyugodjék békében.

    Hozzászólás ideje: 2010. április 9. 22:31

  2. Roland írta:

    Részvétem a családjának!Hajrá Fradi!

    Hozzászólás ideje: 2010. április 10. 20:22

  3. Emlékezés Varga Zolira « SportMenü – a Te választásod! írta:

    […] FTC Baráti Kör 2009. Február 24-én interjút készített a legendás nyolcasról. Itt elolvashatod. […]

    Hozzászólás ideje: 2010. április 10. 21:16

  4. sznico írta:

    Nekem Ö volt minden idők legnagyobb labdarúgója !!!

    Hozzászólás ideje: 2011. április 23. 09:54

HOZZÁSZÓLÁS






Legutóbbi hozzászólások

Az FTC Baráti Kör honlapja

    Felelős szerkesztő: Simon Sándor
        A honlapon megjelent tartalomban való közreműködésért és munkáért külön köszönetet mondunk
          Simon Józsefnek (ellenfeleink jelene, mérkőzések utáni publicisztika)
            Szántay Balázsnak (tudósítások megemlékezésekről, összejövetelekről, fotók)
              Zsiga Lászlónak (statisztika, történelem, események, eredmények)
                Dluhopolszky Lászlónak (karikatúra, humor)
                  Harsányi Györgynek (fotók)
                    Email: ftc.barati.kor@gmail.com
                      Köszönjük, hogy megtisztelt a figyelmével! Várjuk észrevételeit, javaslatait!

                      Legutóbbi hozzászólások

                      Statisztikák

                      Bejegyzés ideje: 2015. augusztus 7.
                      Szerző: Simon József

                      Már öt éve, hogy elment a krónikás

                      Bejegyzés ideje: 2011. március 26.
                      Szerző: Simon Sándor

                      Múlt, jelen, jövő. 2010.09.14.

                      Bejegyzés ideje: 2010. szeptember 14.
                      Szerző: Simon Sándor

                      Egy fradista Írországban

                      Bejegyzés ideje: 2011. március 3.
                      Szerző: Simon Sándor

                      Felavatták Albert Flórián síremlékét

                      Bejegyzés ideje: 2013. szeptember 16.
                      Szerző: SzB

                      Élen állunk egy sportszerűségi tabellán!

                      Bejegyzés ideje: 2012. április 13.
                      Szerző: Simon József