2017. március 29. szerda

Beszélgetés Féderer Andreával

Szerző: Simon Sándor Bejegyzés ideje: 2011. január 15.

Az elmúlt egy évben igyekeztünk minél több embert megszólaltatni a futballcsapatunkról. Belülről és kívülről. Beszéltek már a szakmai munkáért felelős edzők, a szervezetet irányító vezető, maguk a játékosok és persze szurkolók. Régóta érlelődött bennem a gondolat, hogy azt az embert is beszélgetésre késztessem, aki nélkül ezek az interjúk nem jöhetnének létre.

Igen, ő Féderer Andrea, az FTC Labdarúgó Zrt. kommunikációs igazgatója. Örömömre, de remélem, mások is örömmel veszik, elvállalta az interjút és beszélgethettem vele a hivatásáról, arról is, mi minden történt vele, mielőtt megérintette volna a valódi fradizmus szele. Mert megérintette, az biztos! Remélem, mindez kiderül a beszélgetésből. Itt kell megjegyeznem, hogy a korábbi beszélgetéseimhez hasonlóan ez is tegező viszonyban folyt és úgy is írom le. Nem vagyok professzionális újságíró, aki el tud vonatkoztatni a magán- és a hivatalos szerepléstől. Számomra ez nem hivatalos, ez az élet. Örülök, hogy Andrea egyetért ezzel.

– Korábbi interjúimban egész a gyermekkornál kezdtem a beszélgetést. De a korábbi beszélgetőtársaim javarészt a futballban nőttek fel, akiknél minden abban a korban kezdődött. Esetedben nem ott kezdenék, hiszen alapvetően nem a futballról, hanem a szakmádról, a hivatásodról beszélgetünk. Így az az első kérdés, ez hogy kezdődött?
– Az egyetemi tanulmányaim idejére kell visszamennünk. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kommunikáció – Szociológia Szakán tanultam. Az utolsó két évemet összevontan végeztem el, hogy az eltérő oktatási időtartamot kiegyenlítsem. Valahol itt kezdődött. Már az egyetemi évek alatt írtam újságcikkeket.

– Milyen témában?
– Akkoriban a film volt a fő vonalam, ezért sok figyelmet fordítottam rá. Amikor választani kellett, azt mondtam, minden jöhet, csak a televízió nem, az tőlem teljesen idegen. Az élet később rácáfolt erre a vélekedésemre, de ezt akkor még nem tudhattam.

– A film az egy gyűjtőfogalom. Ezen belül mi foglalkoztatott?
– Filmesztétika. Diákként rendszeresen zsűriztem a játékfilmszemlén. Így azt gondolom, természetes, hogy az írásaim is ez irányban fogantak. Filmkritikákat írtam, amik akkoriban egyebek közt a CKM magazinban is megjelentek. Aztán még az egyetemi évek alatt utolért a televízió, amiről nem sokkal korábban tagadóan vélekedtem.

– Hol történt és mit csináltál?
– Az RTL Klub keretén belül a hírátvételnél tevékenykedtem. Ez két hónapot jelentett, de egy ízelítőt adott nekem abból a világból. Közben lediplomáztam és feltétlenül tovább akartam képezni magam.

– Nem volt elég az egyetem?
– Az egyetem kiváló elméleti képzést adott, ám a televízióban megtapasztaltam, hogy a gyakorlat más, mit jelent a kamera. A KOS-ba jelentkeztem, ahol megtanulhattam a gyakorlati oldalt is.

– KOS? Neked egyértelmű, nekem is azzá tennéd?
– Komlósi Oktatási Stúdió. Akkoriban is neve volt a szakmában, mára pedig elmondható, hogy a hazai média szereplőinek döntő része odajárt, különösen igaz ez a sportmédiában ténykedőkre. Komlósi Gábor, az egykori televíziós sportriporter alapította és vezeti ez a méltán népszerű iskolát. A kezdeti számításom abszolút bejött, már az első nap kamerát kaptunk és a mélyvízbe dobtak. Igen, itt meg lehetett tanulni a gyakorlati oldalt is. Ez kiválóan kiegészítette az egyetemen kapott elméleti képzést, ahol pontosan megtanultam, milyen jogaim vannak nekem és milyenek az interjúalanyaimnak. Médiajogból még szigorlatozni is kellett. Az elmélet és a gyakorlat nagyszerűen kiegészítette egymást. Nem beszélve arról, hogy milyen máig tartó kapcsolataim alakultak ott ki.

– Komlósi Gáborral is megmaradt a kapcsolatod?
– Hogyne! Ma is kiváló, baráti kapcsolatban vagyunk. Példának okáért elmondom, hogy ő is az elsők között volt, akivel annakidején megosztottam, hogy milyen lehetőséget kaptam itt a Fradinál.

– Nocsak! Hogy vélekedett?
– Örült. Az én felkérésemnek is, meg annak is, hogy nem az első vagyok e poszton ebben a sorban. Ugyanis többek között az egyik elődöm, Ganczer Gábor ugyancsak az ő tanítványa volt. Biztatott és bátorított.

– Ha lehet, most még ne időzzünk a Fradinál, hiszen mielőtt idáig jutottál, azért történt egy s más. Folytassuk a történeted a KOS után!
– Megjegyzem, ez sem egy befejezett történet. A mai napig visszajárok a KOS-ba tanítani, előadásokat tartani. Kötelességemnek érzem átadni azokat a tapasztalatokat, amiket az ott tanultak hatására is szereztem később az életben. Visszatérve a kérdésre, a KOS egyéves képzést biztosít azoknak, akik odajárnak. Voltunk néhányan, akik elvégezhettek még egy évet, ún. master képzés keretében. Még az első év alatt hiányoztam egy ideig a KOS-ból, mivel még az egyetemen nyert ösztöndíjjal a prágai Károly Egyetemen tanultam. Amikor onnan visszatértem, a KOS-ban Kövesdi Péter tartott előadást a hírműfajról. Ő akkoriban az RTL Klub Híradójánál dolgozott. Az első óra után felkért hármunkat, hogy lenne-e kedvünk az RTL Klub Híradójánál dolgozni. Nekem volt kedvem, így gyakornok lettem. Megint csak azt mondom, leírhatatlan mennyiségű tapasztalattal gyarapodtam, rengeteg ismerősre, barátra tettem szert, akik ma is megvannak, úgy a riporterek, mint az operatőrök vagy a szerkesztők köréből.

– Mi volt a következő állomás?
– A Playboy, ami elég nagy visszhangot kapott akkor is, amikor idekerültem. Most is leszögezem, csupán rovatvezető voltam.

– Mi volt a rovatod?
– A gasztronómiai rovatot vezettem …

– Ezek szerint kiválóan főzöl?
– Akkor még nem főztem.

– Kezdem elveszteni a fonalat. Akkor, ez hogy jött?
– Az élet szokásos átfedései, egy véletlen folytán. Az elődeim nem váltak be valamilyen oknál fogva, megkérdezték elvállalnám-e én. Gondoltam, miért is ne? Decemberben kértek egy gasztronómiai anyagot, ami szerintem jól sikerült, és januártól már a gasztronómiai rovatot én készítettem.

– Mit jelentett ez pontosan? Hiszen a gasztronómia elég tág fogalom.
– Étterem- és italajánlókat készítettem, bemutatva egy-egy ételkülönlegességet is. Számonként 4-5 oldalt jelentett. Itt is jó kapcsolatokra tettem szert.

– Egyetem, KOS, RTL, Playboy. Hogyan tovább?
– Belekóstoltam a rádiózásba, még a Playboy időszakkal párhuzamosan. Komlósi Gábor akkoriban került a Klubrádióhoz, ő hívott oda.

– Az eddigiek alapján vélelmezem, megint egy új területre, nem a gasztronómiára.
– Valóban! A kulturális rovathoz kerültem. Mint mondtam, ezt párhuzamosan csináltam az újsággal, mindig szerettem több helyen dolgozni. Ez is egyfajta kihívás. Ebben az esetben az is az volt, hogy a rádiózásról semmit sem tudtam, közöm nem volt hozzá. De bele akartam ebbe is kóstolni. Élénken élt bennem, amit a régi nagyok mondtak, hogy ahhoz hogy valaki kiteljesedhessen újságíróként, ahhoz végig kell járni a lépcsőfokokat. Először meg kell tanulni írni, ez az újság. Aztán meg kell tanulni beszélni, ez a rádió. Végül mindehhez képet is kell adni, ez a televízió. Kár, hogy ezt ma már nem tartják sokan fontosnak. Visszatérve a Klubrádióban történt debütálásomhoz: egy színház jubileuma alkalmából kellett riportokat készítenem. Amikor beértem vele a rádióba, ott derült ki, hogy nekem kell megvágni is a felvett riportokat. Azt sem tudtam, hogyan kel! Az egyedüliként a rádióban tartózkodó technikus segített, betöltötte az anyagot és megmutatta, hogy kell kijelölni és törölni, majd elment. Vért izzadtam, de valahogy összehoztam azt a 4-5 perces anyagot, ami végül adásba is ment. Őszinte leszek, bűn rossz volt! Ma már szégyellném. Hát így kezdődött a rádiós karrierem, aminek során később rengeteg riportot készítettem és persze megtanultam vágni is. Később, egy rádión belüli átszervezés után itt is a hírekhez kerültem, az akkor induló, nagyon népszerű „Reggeli robogás” című műsorba készítettem riportokat.

– Hogy ízlett a hajnali ébredés?
– Ne is kérdezd! Nem vagyok az a hajnali típus, hosszú távon biztos nem tudnám csinálni, ám akkor nagyon jó volt, jól éreztem magam. Volt feladat, sőt egyre több lett …

– Amennyiben?
– Említettem, a Klubrádiót és a Playboyt párhuzamosan csináltam. Ehhez jött egy felkérés a Magyar Televíziótól, hogy lennék-e az akkor újrainduló Kékfény című műsor munkatársa.

– Film, gasztronómia, hírek, kultúra, hírek. Jól beleillik ebbe a sorba bűnügy is. Már meg sem lepődöm. Ez hogy jött?
– Ismertem őket még az RTL-ből. Hívtak, én meg tiltakoztam, az nem nekem való. Két hétig győzködtük egymást mire elvállaltam. A bűnügyi területet valóban meg kellett tanulnom. Nagyon kemény időszak volt. 12 órát dolgoztam a stúdióban, utána pedig 12 órát bújtam az internetet, hogy érdemleges információim legyenek a területről. Nem bántam meg, sőt örültem, hogy ezt a munkát is csinálhattam, hiszen az új kapcsolatokon kívül egy olyan témára is így leltem, ami azóta is fontos része az életemnek.

– Kíváncsivá teszel. Mi lehet ez?
– A Kékfény készítése kapcsán sokat foglalkoztam az emberi jogokkal, az áldozatvédelemmel, az emberkereskedelemmel. Ez utóbbinak akkoriban idehaza nem is volt még törvényi szabályozása. Amikor az IOM (International Organization of Migration, azaz Nemzetközi Migrációs Szervezet) az amerikai külügy finanszírozásával itt Budapesten egy meghívásos tréninget szervezett, oda a média képviseletében másodmagammal engem is meghívtak. Ez egy olyan képzés volt, amely tréning volt a későbbi trénereknek. Két hétig tartott, majd három napig Brüsszelben folytattuk. Ennek keretében egy asztalhoz ültették a nonprofit szektort (segélyszervezetek), a kormányzati oldalt és a média képviselőit. A cél az összefogás erősítése volt, hogy az emberkereskedelmet ne csak, mint a drog- vagy a szervkereskedelem járulékos tevékenységét kezeljék. Az emberkereskedelemnek egy specifikus területe a gyermekkereskedelem. Akkor már megvolt mindkét gyermekem, így az én érdeklődésem ebbe az irányba fordult. Forgattam rövidebb anyagokat a Kékfénynek, de tudtam, ebben a témában több van, amit meg kell ismertetni az emberekkel. Így kezdtem el szervezni azt a riportsorozatot, ami elvitt először Afrikába, majd Latin-Amerikába, végül Bukarestbe. Nem lehet elmondani, mit érez az ember, ha azokat a körülményeket látja, azokkal a gyerekekkel beszél. Nem mindennapos sorsok ezek, amelyek Magyarországon – szerencsére – ismeretlenek. Szívszaggató…

– Hogy lehet átélni, hogy lehet túlélni az ilyen riportokat?
– Mindenki ezt kérdezi. Ezt nem lehet megélni, nem lehet túlélni. Sírni lehet, mint ahogy én is tettem éjszakákon át, mert első reakcióként minden gyereket haza akarsz hozni. De muszáj valamilyen távolságot tartani. Az operatőrnek némileg könnyebb mint a riporternek, hiszen neki ott van a kamera, amin keresztül nézi az eseményeket, ami szűr. A riporter viszont belenéz a gyerek szemébe. A Kékfényes tapasztalat erre is jó volt, hiszen egy tudósításnál a vérben tocsogó bűnügyi helyszínektől is el kell vonatkoztatni, ha nem akar beleőrülni az ember. Érzékenyebb embereknek, mint amilyen én is vagyok ez nehezebb, de meg lehet oldani. Meg kell oldani, különben tényleg belehalna az ember. A távolságtartás azonban csak az egyik dolog, ami segít az átélésben, a túlélésben. A másik az, hogy ott a helyszínen minden más. A nagy fehér ember azt hiszi, hogy elmegy Afrikába és megtanítja az ottaniakat sok mindenre. Aztán pillanatok alatt kiderül, hogy nem ő tanít, hanem őt tanítják. Megtanulja, mi az az életöröm, ami bármekkora nélkülözés, szenvedés esetén ott van az arcokon, a szemekben. Azok az emberek, azok a gyerekek mindig nevetnek, mosolyognak, mindig csillog a szemük. Azok a szemek! Azokat külön is bemutattam.

– Hol és miként?
– Fotókiállítást szerveztünk a West Endben. A marketing főnökük nagyon szkeptikus volt az elején, hallani sem akart az egészről. Engem azonban nem abból a fából faragtak, hogy egy-két visszautasítás után elmenjem a kedvem. Addig tértem vissza, míg beadta a derekát. Bár az elején a szabadtéren engedélyezte, ami azért volt érdekes, mert január volt, később azonban a képeket látva beadta ő is a derekát. Olyan arcokat sikerült az ügynek megnyerni, mint Jakupcsek Gabriella vagy Presser Gábor. Jakupcsek Gabi látatlanban vállalta a védnökséget, a kiállítás megnyitóbeszédét, mert azt mondta, látta rajtam azt a megszállottságot, eltökéltséget, amiből csak valami jó dolog sülhet ki. Az is lett, a kiállítás nagyot ütött. Az, hogy nézel egy képet és visszanéz rád, szembenéz veled egy őszinte gyermekszempár, az valóban utánozhatatlan.

– Hol forgattál Afrikában és később hol Latin-Amerikában?
– Afrikában Ghánában és Burkina Faso-ban. Terveztünk még egy nigériai szakaszt is, ám azt akkor biztonsági okokból nem javasolták. Mindez 2005 őszén történt. Latin-Amerikába 2007 januárjában mentünk, itt Guatemala, Nicaragua és Costa Rica voltak az állomások.

– Ki , kik segítettek a szervezésben?
– Elsősorban az UNICEF. Nélkülük nem jöhetett volna létre ez a sorozat. Képletesen az ő hátukon lovagoltunk be ezekbe az országokba. Az ő embereik már kiépítették azt a bizalmi kapcsolatot, ami nélkül nem lehetne megnyitni a helyiek szívét. Erre egy ilyen forgatáshoz nélkülük nem lenne idő. Latin-Amerikában autóval, sofőrrel, biztonsági emberekkel is segítettek. De meg kell említenem olyan segélyszervezeteket is, akik itthon nem is ismertek, mert nincs képviseletük. Ilyen az ECPAT, a Save the Children. Segítettek az SOS Gyerekfalu szervezetei és árvaházai. Sokan voltak, köszönet nekik!

– Említettél egy harmadik részt is, hozzánk jóval közelebb, Bukarestben. Az hogy jött létre?
– A latin-amerikai rész után elnyertem egy ösztöndíjat, amelyen a BBC munkatársai tanították nekünk a televíziózást Nürnbergben. Az ottani vizsgafilmemül választottam 2008 nyarán a bukaresti helyszínt és az emberkereskedelmet, mint témát. Szerettem volna és a mai napig szeretném folytatni a megkezdett sorozatot, remélem lesz még rá lehetőségem.

– Hol mentek le ezek a riportok?
– A Magyar Televízió Panoráma című műsorában adták le apró blokkonként. Jó volt a fogadtatás. Én azonban tudom, hogy a nyersanyagokban ennél több van, lehetne akár egy egész estés dokumentumfilmet is készíteni belőlük.

– Megindító, ahogy beszélsz ezekről az élményekről. Gratulálok, hogy ezt meg tudtad csinálni! De mit szólt hozzá a családod, hisz említetted, hogy megvolt már a két gyermeked.
– Nem volt könnyű itthon hagyni a gyermekeimet. Amikor Afrikába mentem, a lányom egy éves volt. Horribilis telefonszámlát csináltam, mert minden reggel és este beszéltem velük. Sokat segített a férjem és a nagyszülők. Amúgy meg azt gondolom, hogy nem árt, ha a gyerekek hozzászoknak ehhez az életvitelhez is. Hiszen az apukájuk sem különb, ő példának okáért a libanoni háborúban forgatott. Amikor hazajövünk, akkor egy új kultúrával, új szokásokkal tudjuk megismertetni őket, aminek az az eredménye feltétlenül megvan, hogy sokkal könnyebben elfogadják a másságot, ha valaki külföldi vagy fogyatékkal élő a környezetükben. Szerettem volna, ha UNICEF segítséggel mindez beépülhetne a hazai alapfokú oktatásba is, hogy ne csak kivételezett szülők gyermekei legyenek ezek részesei. Sajnos, ez még nem sikerült.
– Lám, milyen régen beszélgetünk, azt hiszem, tartalmasan is, és a sportot, a Fradit eddig csak egy szóval érintettük valahol az elején. Most azonban eljött az ideje, hogy rákérdezzek: ennyi váltás, ennyi téma után hogyan kezdődött életednek ez az új – számunkra fradisták számára különösen érdekes – szakasza?
– Ahogy eddig mindig, véletlenül. Már kapcsolatba kerültem a csapattal egy felmerülő munka során, persze csak távolról. Aztán, amikor kiderült, hogy ennek a felkérésnek lőttek, jött a lehetőség arra, hogy mint kommunikációs bekapcsolódjak a focicsapat életébe. Kihívásnak tekintettem, mint eddig mindent az életemben, és belevágtam. Annál is inkább, mert előtte másfél évig szabadúszóként tevékenykedtem. Hiányzott már újra egy közösség.

– Volt egyáltalán sportmúltad?
– Amióta az eszemet tudom, sportoltam és a mozgás szeretete végigkísért az életem során. Igazolt sportolóként röplabdáztam is egy darabig. Édesapám is sportolt, ő kézilabdázott, sőt a családban Fradi-múltú sportoló is volt. Maga a sport tehát nem volt ismeretlen előttem, még ha válogatott sportoló nem is voltam.

– A sport nem, de a feladat az mégis más, mint amit eddig végeztél?
– Lehet, most sokan megorrolnak rám, de azt mondom, nem más. A mostani feladatom ugyanolyan kommunikációs feladat, mint bármi más. Itt a futballt kell közvetíteni a közönség felé, a futball az eladandó áru. Ezzel a tudattal vágtam bele. Aztán rövid idő alatt megtapasztaltam, hogy az alaptétel igaz, ám ez a feladat mégis sokkal több. Aki idejön, aki itt dolgozik és beleszagol a levegőbe, az utána már soha nem akar innen elmenni. Én is így vagyok ezzel. Élvezem a munkát, ami nem ér véget akkor, amikor hazamegyek. Viszem magammal, hiszen az bennem van. Mindig ilyen voltam, ez nem újdonság sem nekem, sem a hozzátartozóimnak. Itt azonban nem cseng le egy feladat, folyamatosan jön valami. A barátaim sokszor mondják, mostanában nem tudnak elhívni sehová. Mindig mondom, majd a jövő héten, akkor nyugisabb lesz. Úgy hiszem, hogy az lesz, de valami mindig közbejön, amit el kell intézni, például egy újságcikk hatásait elsimítani. De ez tényleg csak egy kiragadott példa. Nagy a pörgés, de én ezt szeretem a legjobban.

– Mi valójában a feladatköröd?
– Alapvetően azzal vettek fel, hogy segítsem a médiával és a szurkolókkal való kapcsolattartást. Persze, ezt is csinálom, de a napirendemet a napi élet határozza meg. Sokan ma is azt hiszik, hogy én sajtószóvivő vagyok, ami nagy tévedés. Kommunikációs igazgatóként ténykedem, akinek az a legfontosabb feladata, hogy meghatározza, ki, milyen témában és mikor nyilatkozhat. Ellenőriznem kell azt is, hogy mit nyilatkozik, minden a Fradiról megjelenő cikket el akarok és el kell olvassak. Nem azért, mert cenzor szeretnék lenni, hanem azért, hogy védjem a Zrt. érdekeit. Ideérkezésem után ezért rendszabályoztuk a játékosok nyilatkozatadását, bevezettük a sajtófélóra rendszerét. Tudom, ez nem sikerülhetett volna, ha nincs meg a szakmai és az általános vezetésben a közös akarat, de szerencsére megvolt. Így ez a rendszer egy ideje jól működik.

– Ezek a mindennapok. De milyen egy meccsnap?
– Az maga az őrület, de azt imádom a legjobban. Legalább három órával a meccs előtt érkezem és egy órával a meccs utánig tart a „műszak”. Annyit futok, hogy mondtam már Bali Petinek, rakjon rám is egy polár órát, mérje le a teljesítményemet. Benne is lenne, de az előkészületek hevében valahogy sosincs rá idő. Pedig tényleg kíváncsi lennék. Amikor idekerültem, sokan féltettek, hogy egy törékeny nő nem fogja bírni ezt a terhelést, összeroskad. Mára ők is látják, nincs így! Élvezem!

– Beszéljünk az alapfeladatokról a médiáról és a szurkolókról is, a kapcsolattartásról. Kezdjük a sajtóval! Hogy mennek a dolgok?
– Köszönöm, jól. Sokat segít, hogy itt is sok ismerőssel találkozom, akár az egyetemről, akár a KOS-ból. Egyet azonban kiemelnék. Meg kell különböztetni a professzionális sajtót az internetes szurkolói oldalaktól. Ez utóbbiak szinte hetente gyarapodnak és kérnek engedélyt a hivatalos honlapon megjelenő cikkek átvételére illetve kérnek akkreditációt a meccsekre. A cikkek átvételével semmi probléma, hiszen az mindenkinek jó, ha több helyen olvashatják. Az akkreditációnál azonban oda kell figyelni, mert azért más a szerepük, mint egy sporttal foglalkozó médiumnak vagy egy országos lap sportrovatának. Félreértés ne essék, nem akarom ezzel ezeket a lelkes embereket megbántani, csak a helyén kell kezelni a dolgokat. A sajtó munkatársaival pedig nem alá- vagy fölérendeltségi viszonyban kell lenni, hanem mellérendeltségiben. Egymást segítenünk kell, egyszer én segítek nekik, másszor ők nekem.

– Mi a helyzet a szurkolókkal?
– A legnagyobb gondom az, hogy a szurkolók között nincs összhang. Tudom, mindig voltak és valószínű, mindig lesznek is nézetkülönbségek, de egy jóval nagyobb homogén szurkolói mag nagyban megkönnyítené ezt a kommunikációt. Van még mit dolgozni ezen a területen, ígérem, fogok is. Úgy érzem, jó úton haladunk.

– És a vezetőség? Velük milyen a munkakapcsolatod?
– Mint említettem, én a kommunikációért felelek. Prukner László a szakmáért, Gerstl Alexander pedig az összes többi ügyért. Értelemszerűen ők ketten azok, akik a legtöbbet nyilatkoznak a Fradi ügyeiről. Úgy érzem remek munkakapcsolat alakult ki közöttünk.

– Ha már a kapcsolatokról beszélünk, nem lehet megkerülni magát a csapatot, a játékosokat sem. Ők hogy fogadnak el?
– Úgy érzem, semmi probléma, sikerült mint nőként, mint vezetőként kivívnom a tiszteletüket. Néha én is az öltözői tréfák kereszttüzébe kerülök, ám ezek beleférnek, csak a hangulatot javítják.

– Említettük már a beszélgetésben a családodat, a férjedet, a gyerekeidet. Ehelyütt külön is kiemelném őket. Hogyan, miként éltek?
– Boldogan! Ez a szó mindent elmond. Bár sokat dolgozunk, a gyerekeinkre is jut időnk. A fiam és a lányom is sportol. A lányom most kezdte, teniszezik, a fiam pedig igazolt kapus a Dalnoki Akadémia csapatában.

– Egy utolsó kérdés. Mit jelentett neked a Fradi régen és mit jelent most?
– Sokkal többet jelent most, mint régen. Nem tudom, hogy mi okozza, de ha belépsz ide és ráérzel a lényegre, attól egy életen át nem tudsz megszabadulni. Azt hiszem, olyan fradista lettem, akit ha egyszer el is sodor az élet a klubtól, mindig követni fogja a klub sorsát, eredményeit. Ez egy misztérium. Olyan, mint amit Afrikáról mondanak: ha egyszer belépsz Afrika földjére, az többé nem ereszt el, a rabjává tesz! A Fradi is ilyen!

Simon Sándor
A beszélgetés ideje: 2011. január 12.

A végére ugorhat és hozzászólhat.

HOZZÁSZÓLÁS






Legutóbbi hozzászólások

Az FTC Baráti Kör honlapja

    Felelős szerkesztő: Simon Sándor
        A honlapon megjelent tartalomban való közreműködésért és munkáért külön köszönetet mondunk
          Simon Józsefnek (ellenfeleink jelene, mérkőzések utáni publicisztika)
            Szántay Balázsnak (tudósítások megemlékezésekről, összejövetelekről, fotók)
              Zsiga Lászlónak (statisztika, történelem, események, eredmények)
                Dluhopolszky Lászlónak (karikatúra, humor)
                  Harsányi Györgynek (fotók)
                    Email: ftc.barati.kor@gmail.com
                      Köszönjük, hogy megtisztelt a figyelmével! Várjuk észrevételeit, javaslatait!

                      Legutóbbi hozzászólások

                      A Fradi krónikására emlékeztünk

                      Bejegyzés ideje: 2017. március 28.
                      Szerző: SzB

                      Statisztikák

                      Bejegyzés ideje: 2015. augusztus 7.
                      Szerző: Simon József

                      Pápán játszik a Fradi, bemutatjuk ellenfelünket

                      Bejegyzés ideje: 2009. november 7.
                      Szerző: Simon Sándor

                      Találkozásom az élő Fradizmussal

                      Bejegyzés ideje: 2009. november 28.
                      Szerző: tibu1

                      Nyolcadszor is elkelt a Zöld Sas

                      Bejegyzés ideje: 2013. április 29.
                      Szerző: Simon Sándor

                      Nagy bajnokaink: beszélgetés dr. Magyar Zoltánnal

                      Bejegyzés ideje: 2009. december 19.
                      Szerző: Simon Sándor

                      A Sárosi család emléktáblájának avatása

                      Bejegyzés ideje: 2014. szeptember 17.
                      Szerző: SzB