2017. június 22. csütörtök

Kedvencünk volt, sőt még ma is az: beszélgetés Dragóner Attilával

Szerző: Simon Sándor Bejegyzés ideje: 2009. május 4.

dragoner_2008A sorozat jelen epizódjában Lipcsei Péter után újra a mai csapatunk egyik oszlopos tagjával beszélgetek, aki jelenleg sajnálatos sérülése miatt nem állhat a csapat rendelkezésére. Mai beszélgetőtársam: Dragóner Attila.

Dragóner Attila 1974. november 15-én, Budapesten született. A labdarúgás rejtelmeivel a Budapesti Honvéd utánpótlás csapataiban ismerkedett meg, rendszeres tagja lett a korosztályos utánpótlás válogatottaknak. Akkor azt hitte, számára balszerencse, hogy a Honvéd akkoriban állandóan a bajnokságért harcolt, tizenévesen ugyanis oda beférni nem volt esélye, ezért kölcsönadták. A későbbi pályafutás ismeretében, lehet hogy ez volt a szerencséje. Szóval kölcsönadták, így Sopronban mutatkozott be 1994-ben az első osztályban, ahonnan egy év múltán Veszprémbe kellett költöznie. Újabb egy év és a Stadler FC lett a csapata, egészen 1997-ig. Közben tagja volt a magyar futball utolsó nagy nemzetközi eredményét szállító válogatott csapatának, az 1996-os atlantai olimpiára kijutó válogatottnak. 1996 végén a BVSC játékosa lett, majd 1997 nyarán öltözött először zöld-fehér szerelésbe. Az első fradista szezon is a korábbi állomáshelyeihez hasonlóan csak rövid ideig, egy esztendeig tartott, mert utána Németországba, a Fortuna Köln együtteséhez igazolt. Aztán 2000-től, most már huzamosabb ideig, 2004-ig újra csapatunkat erősítette. 2004-től Portugália felé vette az irányt, ahol két esztendeig a Vitoria Guimaraes labdarúgója lett. Portugáliából 2006-ban hazatérve, immáron harmadszor, azóta folyamatosan a Fradit erősíti.

A Fradin kívüli pályafutása során 77 NB I-es mérkőzésen szerepelt, azokon 7 gólt szerzett. Ezeket a számokat toldotta meg zöld-fehérben további 147 NB I-es mérkőzéssel és 17 góllal. 2006-tól sajnos, bár szerencsére már nem sokáig, csak az NB II-ben szerepel, összesen 70 pályára lépéssel és 13 góllal. A hazai és nemzetközi kupameccseket is figyelembe véve eddig összesen 260 mérkőzést játszott a Ferencvárosban és 35 gólt szerzett.

A Fradival kétszeres (2000-01, 2003-04) bajnok és kétszeres kupagyőztes (2003, 2004), 2004-ben pedig szuperkupa győztes. Bajnoki ezüstérmeinek száma három (1997-98, 2001-02, 2002-03). A magyar válogatottban 1996-tól kezdődően összesen 28 alkalommal játszott.

A lexikális adatok után kezdjük a beszélgetést:

– Először a gyermekkorodról kérdezlek. Kinek drukkoltál gyerekfejjel?
– Fradista családba születtem, mióta az eszemet tudom, más csapat nem is létezett számomra. Nővérem és húgom az FTC-ben tornázott, én pedig lelkesen szurkoltam. Nagypapám volt mindennek a mozgatórugója, ő vitt el először Fradi-meccsre, amely meghatározó élmény volt számomra, ma is emlékszem minden részletre.

– Megosztod velünk?
– Egy örökrangadó volt, az MTK-val. Nagyon izgalmas meccs volt, amit a végén Szántó Gábor góljával nyert meg a 2:1-re a Fradi. Zsiborás Gabi volt a kapus, nagyon tetszett minden megmozdulása. Élveztem a meccset, élveztem a légkört. A családban addig is sokat hallottam, hogy csak a Fradi számít, de egészen mások a személyes élmények, amelyek mindezt megerősítik, az embert igazán elkötelezetté teszik.

– Ezek után miért nem a Fradiban kezdted a pályafutásod, hogy kerültél a Honvédba?
– A Havanna lakótelepen laktunk, ahonnan a Honvéd-pályára öt perc alatt gyalog is odaértem, míg a Fradihoz utazni kellett volna. Szüleim nem tudtak kísérni, így csak ahhoz járultak hozzá, hogy Kispestre járjak. Így ott kezdtem a játékot, titkon mindig abban reménykedve, hogy egyszer a Fradiba kerülhetek.

– Hála Istennek, ez sikerült is! De most ne szaladjunk ennyire előre. Kik voltak Kispesten a játszótársaid?
– Jó kis gárdába kerültem. Tóth Misi, Horváth Feri, Szamosi Tomi a kezdetektől társam volt, később Mátyus Jani is csatlakozott hozzánk. Igazán ütős csapatot alkottunk, jó volt a hangulat.

– A bajnokságban hogy szerepeltetek?
– Általában másodikak lettünk a korosztályos bajnokságokban….

– Ilyen nevekkel?
– Volt egy csapat, a Fradi, amelyik valahogy mindig megelőzött. Így számunkra könnyebben elviselhető volt a második hely.

– Számunkra? Nem csak te voltál fradista abban a csapatban?
– Nem bizony! Mátyus Janival és Szamosi Tomival ruhatárunk fontos része volt a zöld-fehér sál, amit mindig magunkkal vittünk, ha tehettük jártunk a Fradi meccseire.

– Mátyusról tudjuk, hogy zöldvérű volt, Szamosiról ez újdonság. De később mintha Horváth Feri és Tóth Misi is érzett volna valamit a színeink iránt…
– Mi az hogy! Horváth Feri kimondottan fradista lett. Ő is erősíti azt a tételt, hogy fradistának vagy születik az ember vagy azzá válik. Ő pedig tényleg azzá vált! Vele egy időben verhetetlen csapatot alkottunk.

– Érdeklődve hallgatlak…
– Ifikorunkban az edzések előtt azt a módját választottuk a ráhangolódásnak, hogy kiskapura, párosával egyérintős játékot játszottunk. Ferivel egy éven keresztül ketten legyőzhetetlenek voltunk. Ma is szívesen emlegetjük.

– Egyébként, milyen poszton játszottál akkoriban?
– Már akkor is azt, amit ma, középső védőt. Az ifiben pár hónapig megpróbálkoztak a csatárjátékommal is, abban a fél évben sikerült is az átlagnál több gólt lőnöm, de aztán maradtunk a védelemnél, ami nekem is jobban tetszett.

– Említed a góllövést. Szemmel látható, hogy élvezed és szerencsére védőként is elég gyakran van részed benne…
– Így van! Fizikai adottságaim, a magasságom, a rugóim, az ütemérzékem elég hamar mutatkoztak, így a pontrúgások után, csakúgy mint ma, mindig volt keresnivalóm. De lőttem én átlövésből is gólokat.

– Haladjunk egy kicsit, hagyjuk el az utánpótlást. Hogy kezdődött a felnőtt karriered, hogy kerültél Sopronba?
– Nem ott kezdtem a felnőtt korszakomat, előtte 19 évesen a Budafok NB II-es csapatába adtak kölcsön, fél évet ott játszottam. Jól ment a játék, három gólt lőttem.

– Akkor méltán figyeltek fel rád az NB I-ben. De miért nem kaptál szerepet a Honvédban?
– Bánfi Janival az élen rutinos védelme volt a Honvédnak, a vezetők őszintén megmondták, ott nem tudnak játéklehetőséget adni. Viszont mindenképp szerették volna, ha mérkőzéseken edződöm, ezért ők is szorgalmazták a további kölcsönadásom, ami nekem sem volt ellenemre. Így kerültem 1994-ben Sopronba, ahol egy teljes szezont eltöltöttem. Nem sikerülhetett rosszul az a szezon, hiszen a bajnokság végén a szakírók Lipcsei Péter, Lisztes Krisztián és Bognár György után a negyedik legjobb játékosnak választottak.

– Megint két olyan nevet említesz, akikkel később a Fradiban is játszottál vagy még játszol. Úgy tűnik, a sors folyamatosan jelezte neked, hogy egyszer itt lesz a helyed.
– Erre még nem gondoltam, de most hogy említed, lehet, hogy így van.

– Bocs a közbevetésért, inkább folytasd! Sopronnál tartottunk…
– Innen Veszprémbe kerültem, még mindig a Honvéd játékosaként. Egy fél szezon után jelentkezett Stadler József, hogy ő bizony megvásárolna. 1995 végén így kerültem Akasztóra. Jó kis csapat jött össze, amelyik a pályán kívül is közösséget alkotott. Az eredmények sem maradtak el.

– Stadler József tényleg fradista volt?
– Nem is kicsit! Rajta kívül Nagy Norbit is említhetem, akivel ott is együtt játszottunk. A csapatnak volt egy zseniális edzője Sándor István, akitől nagyon sokat tanultam. Felemelő volt számomra ebből a közegből az olimpiai válogatottba bekerülni és ott játszani.

– Hogy kerültél vissza Budapestre?
– Az 1996-os olimpia után már nagyon szerettem volna hazaköltözni, kicsit sok lett a vándorélet, az albérletből albérletbe költözés. Köszönhetően az olimpiai válogatottnak is, jó áram volt, így nem tolongtak értem a klubok. Végül 1996 végén a BVSC-hez kerültem kölcsön. Úgy látszik, a kölcsön és az én játékjogom elég szorosan összenőtt egymással.

– Időben most már nagyon közelítünk a Fradihoz. Hogy teljesedett be az álmod?
– Egy fél szezont játszottam a BVSC-ben, ahol pont abban a fél évben volt a csapattársam Simon Tibi. Tibi felfigyelt a játékomra, de ami sokkal fontosabb, a Fradihoz való kötődésemre, amit sohasem titkoltam, de előle nem is lehetett volna titkolni. 1997-ben, amikor Nyilasi Tibor lett a Fradi edzője és Simon Tibi is visszakerült a Fradihoz, egész egyszerűen beajánlott. Jó ajánlólevelet kaptam. Talán ennek köszönhetően is, no meg Stadler József Fradi iránt érzett vonzalmának az FTC megvásárolt. Az pedig egyáltalán nem volt kérdés, hogy én meg tudok egyezni a vezetőkkel. Hazaérkeztem!

– Milyen érzés volt először belépni a Fradi öltözőjébe?
– Amikor első alkalommal mentem edzésre, felhívtam a nagypapámat és elmondtam neki, hová is tartok. Ő annyira meghatódott, hogy elsírta magát. Hallottam a sírását, amitől szinte automatikusan én is sírni kezdtem. Így léptem be az öltözőbe, ahol a többiek néztek egy nagyot. Mit mondjak? Sokáig én voltam a sírós Dragi. De ezt egyáltalán nem bántam. Ilyen az, mikor egy álom beteljesedik. Egy olyan álom, amiért nagyon sokat tettem, hiszen egész addigi életemnek egyik fő célja volt, amit a pályafutásom kezdetén kitűztem magam elé. Elértem, ilyenkor pedig egy pillanatra el lehet érzékenyülni.

– És a bemutatkozás a csapatban?
– 1997 nyarán, Siófokon történt. Albert Flóri góljával 1:0-ra nyertünk. Az elején szakadt az eső, a végére kisütött a nap, tombolt a nyár. Nagyon izgultam az elején, hiába volt már a lábamban jónéhány nagy meccs. Mikor vonultunk ki a kezdőkörbe, Bodnár Józsi a gyúró odaszólt hozzám: „Nyugodj már meg, ez nekünk nem rangadó meccs, amihez eddig szoktál itt, mi Siófokra nyerni járunk.” Ahogy az előbb mondtam, igaza is lett.

– Kik voltak rajtad kívül újoncok abban a csapatban?
– Én voltam az abszolút újonc, rajtam kívül Lipcsei Peti és Vincze Ottó csatlakozott újólag a csapathoz. És ugyancsak nagy visszatérő volt az edző, Nyilasi Tibor is. Mindenki nagyon rendes volt velem, azonnal befogadtak, semmi gondom nem volt a beilleszkedéssel.

Egy szép győzelem ebből a szezonból Dragival

– Beilleszkedtél, aztán egy év múlva mégis elmentél, ezúttal egy kicsit messzebbre, Németországba, a Fortuna Köln csapatához. Mesélj erről az időszakról!
– Nem volt könnyű. Más volt, mint a hazai albérletek kora. Egyedül mentem ki, mindenféle nyelvtudás nélkül. A célok, amiket felvázoltak, tetszettek, feljutni a Bundesliga I-be. Az edző személye, Toni Schumacher is izgatott, elvégre egy világbajnok labdarúgóról beszélünk. Nem is beszélve egy más futballkultúra megismeréséről. Szerencsére nagyon gyorsan odakerült Hajdu Attila is, aki németül már beszélt és segíteni tudta a beilleszkedési folyamatot. A szezon is nagyon jól indult, mint egy álom. A bajnokság közepéig állandó kezdő voltam, jól ment a játék, aztán sajnos hullámvölgybe kerültem. Ugyanannyit edzettem, mint korábban, a játék mégsem ment. Hozzá kell tennem, az ottani játék fizikailag sokkal keményebb volt, mint itthon, lényegesen több ütközéssel. Ennek megfelelően az edzések is ilyen mentalitással zajlottak. Ebben a periódusban tört el a kezem egy edzésen, aminek következtében kimaradtam a csapatból. Mire felépültem, Schumacher már mást preferált, nála peremember lettem. A feljutás nem sikerült, sőt a második évben a kiesés szélére sodródott a csapat, Schumachert elküldték, helyette Hans Krankl jött. Felrázta ugyan a társaságot, nála újra játszottam is, de a kiesést nem lehetett elkerülni. Németországban pedig az a szabály, hogy ha egy csapat kiesik, a szerződések megszűnnek, azokat újra kell tárgyalni. Az enyém is megszűnt, a harmadik vonalra nem kívánták meghosszabbítani. Jelentkezett értem a másodosztályú Mannheim és Hannover, ám a tárgyalások megakadtak…

– Mondom erre én, hogy szerencsére, hisz így mi fradisták ismét láthattunk és végre egy huzamosabb fradista periódusod kezdődhetett el. Hogy történt a másodszori hazaérkezés?
– 2000-et írtunk ekkor, Csank János lett a csapat edzője, akinél először lettem nagyválogatott. Hallván a német körülményeimről, ő szorgalmazta a vezetőknél a leigazolásomat, ami tekintve, hogy német csapattal nem volt szerződésem, nem volt nehéz. Így csak velem kellett megegyezni, ez pedig automatikus volt. Hogy is ne lett volna az, hiszen úgy hívott a Fradi, hogy szüksége volt rám.

– A 2000-01-es bajnokság azonban az alapszakaszban nem úgy indult, ahogy azt mindannyian reméltük, még a felsőházba jutásért is izgulni kellett…
– Új edző keze alatt új csapat épült. Akkor került a Fradihoz három pécsi fiatal, köztük Gera Zoltán, aki oroszlánkörmeit már az első edzéseken is mutogatta, csak még fizikailag volt nagyon gyenge. De nem csak ő. Hanem mindenki keményen dolgozott, így az alapszakasz végére már kezdtünk egyenesbe jönni, egyre jobban ment a játék, nem volt kétséges a felsőház. Ahol aztán az erősítések is kiválóan sikerültek, hiszen akkor érkezett a csapathoz Szűcs Lajos, Hrutka János és Pinte Attila. Nekem különleges, álomszerű élményem is van arról az őszről, egészen pontosan a végéről, amit a statisztikusok is megjegyeztek, én rúgtam a XX.század utolsó fradi-gólját.

– Az odáig rendben van, hogy ez így statisztikai adat, de miért volt álomszerű?
– Mert előre megálmodtam! Nem akármilyen gól volt az! Győztes gól, amit Újpesten fejeltem, azzal nyertünk 1:0-ra. Persze kellett hozzá Lajos is, aki a lefújás előtti pillanatban egy elképesztő ziccert fogott ki. Így lett teljes az álmom!

Nézzük ezt az álomszerű gólt és a védést is, mely ezt teljessé tette

– Azért gondolom az az álom folytatódott, hiszen a rájátszás végén bajnoki címet ünnepelhettünk.
– Jól gondolod, álomszerű volt a folytatás is, hiszen a XXI.század, az új évezred első bajnokságát a Fradi nyerte. Fantasztikus érzés volt együtt ünnepelni a szurkolókkal, hallani a „bajnokcsapat, bajnokcsapat” rigmusokat. Ez már a gyerekkori álmom beteljesülése volt.

– Ezután egy igen érdekes forgatókönyvű bajnokság következett, amelyben a címvédés sajnos nem sikerült…
– Az ősz nagyon gyengére sikeredett, edzőváltással a végén, Csank János ment, Garami József jött. A hátrány igen nagy volt, a tavasz a szempontunkból egy kerékpáros üldözőversenyre hasonlított. Az MTK-val szemben végül ledolgoztuk a hátrányt, ám a ZTE megtartott egy kicsit az előnyéből.

– Emlékszünk erre a tavaszra, mint ahogy a következőre is, ahol az utolsó meccs (DVSC) sajnos nem az ellenfél tabellán történő üldözéséről híresült el. Milyen érzés volt ott a pályán elveszteni egy már megnyertnek hitt bajnokságot?
– Pontosítok. Nem az utolsó meccsen vesztettük el a bajnokságot, sokkal inkább előtte, amikor néhány fordulóval a vége előtt öt ponttal vezettünk. Ott görcsölt be a csapat, ott nem sikerült az i-re feltenni a pontot. Az utolsó meccs számomra, de mindenkinek, aki pályára lépett, maga volt a rémálom. Mentünk, hajtottunk, de aznap semmi nem sikerült. Olyan helyzetek maradtak ki, amik más meccsen 10-ből 10-szer bemennek.

– Látom, hogy még ma is beleborzongsz mindebbe. Hagyjuk is ezt a keserű pirulát, beszéljünk inkább a sokkal kellemesebbről, ami egy évvel később történt.
– Akkor visszakaptuk a sorstól azt, amit egy esztendővel korábban elvett tőlünk. Szinte minden pont fordítva működött. Mi kerültünk nagy hátrányba az utolsó pár fordulóban, mi tudtunk úgy feljönni, hogy akkor az elképesztő akarat nem görccsel járt együtt, hanem fantasztikus játékkal. Sorsszerű volt, hogy az utolsó meccs megint a Debrecen elleni volt. Az egy évvel azelőttihez képest úgy mentünk ki a pályára, hogy az ellenfél már az első percekben érezte, aznap semmi esélye. A közönség fantasztikus volt. Az ember azt hiszi, van amit már nem lehet felülmúlni, aztán a következő pillanatban, egy még nagyobb hangorkán hatására rájön, dehogynem! A reakciókból pontosan tudni lehetett, hogy ezúttal velünk vannak az égiek, jutalmazzák az az akarást, azt szívet, amit a pályára tettünk. Sikerült! És utána az ünneplés! Sehol a világon nem tudnak így szeretni, rajongani, ünnepelni, mint az Üllői úton.

Az a bizonyos második Debrecen elleni meccs, ahol a sors törlesztett

– Hallgatni is nagyszerű, ahogy mindezt visszaadod. De haladjunk tovább. Az újabb bajnoki cím után lejárt a szerződésed, ismét messzebbre mentél. Végül a portugál Guimaraes játékosa lettél, de ez nem volt problémamentes. Naponta cikkezett a hazai sajtó is, hogy két helyre írtál alá, ezért el fognak tiltani. Mi történt valójában?
– A menedzserem egy belga csapathoz, az FC Brussels együtteséhez ajánlott be. Voltam ott, kaptam egy szerződéstervezetet, majd elém tettek egy papírt, hogy arra írjam le a személyes igényeimet. Egy ceruzával mindezt meg is tettem, aztán eljöttem, hogy az aláírásra még vissza kell térnem. Itthon a menedzserem mondta, hogy Portugáliából is érdeklődés van utánam. Jeleztem, hogy mi történt Belgiumban, erre ügyvédekkel megvizsgálva a dokumentumokat azt mondták, az még nem elkötelezés, nyugodtan mehetek Portugáliába. A Guiamares vezetőinek tetszettem, leigazoltak volna. Nekik is elmondtam a belga történetet, ők is megvizsgálták, mondták, az semmis, így ott aláírtam egy valós szerződést. Közben kiderült, hogy Belgiumban mások a szabályok mint Magyarországon vagy Portugáliában, ott már egy ceruzával odavetett vázlat is szerződésnek bizonyul. A belgák letiltatták a játékjogomat, a FIFA elé vitték az ügyet. A FIFA végül azt mondta, eltiltást igénylő szabálysértés nem történt, mert a helyi szabályok különbözőek és nem egyértelműek, a kérdést a két félnek kell megegyezéssel megoldani. Ez történt, az FC Brussels kártérítést kapott, így én játszhattam a Vitoria Guimaraes-ben.

– Nem is akárhogy! A hazai sportsajtó is kiemelte, hogy állandó tagja lettél a története egyik legjobb szezonját futó portugál csapatnak, mi több, világsztárok mellett a szezon válogatottjába is beválasztottak. Hogy emlékszel erre az őszre és hogy folytatódott később?
– Az első meccsem a Porto ellen, a második a Benfica ellen volt. Mindkettő idegenben, mindkettőt elvesztettük egy góllal. Mondhatni, hátrányból indultunk, de aztán egészen jól feljöttünk. Jó közösségbe kerültem, hamar befogadtak, amihez persze a legjobb ajánlólevél a játékom volt. De az sem volt hátrány, hogy angolul és németül már jól beszéltem, a kinntöltött idő alatt pedig portugálul is elkezdtem beszélni. A bajnokság végén a negyedik helyen végeztünk, ami UEFA-kupás helyezés volt. Az edzőmmel, Manuel Machado-val nagyon jó volt együtt dolgozni, ő is értékelte a munkámat. Még ma is előfordul, hogy egy-egy ünnep előtt telefonon felhív és köszönt, talán ez is jelent valamit.

Dragi fejesgól az Estoril ellen

– Milyen volt a portugál csapattal az UEFA-kupában?
– Játszottunk a Boltonnal, az akkor már magát megvillantó Zenittel, példának okáért Arshavin már akkor is játszott, no meg a későbbi kupagyőztes Sevillával. Nagy élmény volt, testközelből érezhettem a nemzetközi futball magasabb dimenzióit.

Dragóner Attila a Bolton ellen a Vitoria Guimaraes színeiben

– És a második portugál bajnoki éved?
– Arra kevésbé emlékszem szívesen. Volt egy vakbélműtétem, aminek következtében ki kellett hagynom nyolc meccset. Ezalatt új edző is jött, Pacheco, más szemlélettel. A csapatnak sem ment, az előző évi diadalmenet után kiesés lett a vége. És lejárt a szerződésem.

– Tudjuk, harmadszor is hazajöttél. Nem is volt portugál ajánlatod?
– Dehogynem, kettő is. Az egyik anyagilag nem volt kedvező, a másikat meg mire elfogadtam volna, a csapatot kizárták az első osztályból. Itthonról meg folyamatosan keresett Gellei Imre, hogy szeretné, ha hazajönnék, rám van szüksége a védelemben. Gellei Imréről el kell mondanom, hogy nála lettem stabil válogatott, onnan ered az ismeretségünk. A pályaedzője meg Albert Flóri volt, akihez baráti szálak fűztek.

– Szerencsére meggyőztek. Ha jól tudom, ők még az NB I-es szereplésre igazoltak?
– Jól tudod. Amikor hazajöttem, és elkezdtük a felkészülést, próbáltuk függetleníteni magunkat a csapat körüli felhajtástól. A csapaton belül el sem tudtuk képzelni, hogy mindaz ami megtörtént, valóban megtörténhet. A vezetők is nyugtattak, mi csak készüljünk, egy hét múlva kezdjük az NB I-es bajnokságot. Emlékszem, edzőmeccsen ki is tömtük a Honvédot öt góllal. Erre jött az az iszonyatos hír, hogy NB II. Senkinek nem kívánom azt az érzést, amit akkor átéltünk. Az egész felkészülés alatt végzett munka pillanatok alatt elveszett, hiszen a csapat lelkileg a padlóra került. A folytatásban óriási szerepe volt Gellei Imrének és Lipcsei Petinek, akik mindenkinek elmagyarázták, hogy folytatni kell. Ez nem egy csapat, ez a Ferencváros! Aki vállalja, hogy ebben a helyzetben is felveszi a mezt, az ne a pénzről beszéljen, az küzdjön utolsó erejéig a Fradiért, biztosan nem lesz egyedül, hiszen a sokezernyi szurkoló szeretete és rajongása vele lesz. Aki pedig nem vállalja, az menjen el.

– Maradtatok és küzdöttetek. Minden jól is indult, a csapat mégis elbukott. Azt hiszem nyugodtan lehet bukásnak nevezni azt a második helyet.
– Persze, hogy lehet, hiszen az is volt. A mai napig nem tudom, miért nem sikerült. Az akarással nem volt baj. Hasonló volt a helyzet, mint 2003-ban, mikor az NB I-es bajnoki címet vesztettük el. A nagy akarás görcsössé vált. Nem mentség erre az sem, hogy sokszor az edzések helyett is játszottunk, hiszen a pénztelenséget a vezetés a túrameccsek sorozatos lekötésével kívánta valamelyest orvosolni.

– És a második év?
– Én csak magamról tudok beszélni. Én nem tudtam feldolgozni, hogy az első évben nem sikerült visszajutnunk. Alapos lelki hullámvölgybe kerültem, ami a teljesítményemen is jócskán meglátszott, tudom hogy rengeteg hibát követtem el. De engem a kudarcok megerősítenek, tudtam, fel kell állnom. Elkezdtem még többet dolgozni, mindent annak rendeltem alá, hogy véget érjen ez a hosszúra nyúlt rémálom. Kitűztem az új célokat. A jelek szerint ismét jó irányba haladunk, én is közeledem a célok teljesítéséhez.

– Hallhatunk erről bővebben?
– Fölényes bajnoki cím az NB II-ben, pontveszteség nélküli tavasszal, lehetőség szerint 100 rúgott góllal és a legkevesebb kapottal. Aztán jövőre szeretnék újból teltházas mérkőzéseken győzelmeket ünnepelni az Újpest ellen, harcolni az NB I-es bajnoki címért.

Mindehhez két Dragóner gól, egy meccsről

– Úgy legyen! Beszéljünk most a válogatottról, amelyben 28-szor szerepeltél. De ami igazán szokatlan tőled, nem lőttél gólt…
– 1996. augusztus 14-én Csank Jánosnál voltam először válogatott, igazán stabil tag Gellei Imre alatt voltam. A 28 szereplés mellett legalább ennyi meccsen ültem a kispadon bevetésre készen, de az én posztom nem az a poszt, ahol könnyen kísérleteznek a kapitányok. A gól nem sikerült…

– De még sikerülhet! Ha úgy játszol, ahogy azt az utóbbi időben megszokhattuk tőled, szerintem leszel még válogatott és akkor elég egy jól sikerült, ellentmondást nem tűrő fejes, mint a XX.század végén az Újpest ellen…
– A próféta szóljon belőled!

– Térjünk vissza az edzőkhöz, annál is inkább, mert ha jól tudom, Te is megszerzed az edzői papírokat. Milyennek láttad edzőidet?
– Nem kevés edzővel dolgoztam, itthon és külföldön egyaránt. Én az a játékos vagyok, aki mindig igyekszik minden tőle telhetőt megtenni, hogy teljesíteni tudja az edzője kéréseit, elvárásait. Nem lehet az egyes edzőket rangsorolni. Van, aki a taktikai kérdésekben erősebb, van, akinek a tréningjei élvezhetőbbek, van, aki emberileg áll közelebb a játékosokhoz. Minden edző egy személyiség. Én mindenkitől tanultam és ezeket a tanultakat igyekszem majd hasznosítani későbbi pályafutásom során. Jelenleg az UEFA A-licences tanfolyamot végzem, de emellett II.éves vagyok a TF sportmenedzser szakán is. A jövőmet mindenképpen a labdarúgásban képzelem el, hiszen ez az, amiben eddig éltem, amihez igazán értek, csak ezt tudom továbbadni.

– Ez szerencsére még odébb van! De, ha jól hallom, már az edzői céljaidat is megfogalmaztad magadnak?
– Célok kitűzése nélkül nem lehet élni. És ezeknek a céloknak minél magasabbnak kell lenni. Így vagyok a leendő edzőséggel is, ott is csak a legmagasabb szinten tudom elképzelni magamat. Másképp nincs is értelme csinálni!

– Akkor úgy is kérdezlek, mint leendő edzőt. Ilyen szemmel mi a véleményed a jelenlegi csapatról, a légiósokról, a fiatalokról?
– A magam sorsából is tudom, milyen a légiósélet. Egy más kultúrában, más közegben kell folyamatosan bizonyítani, egyre többet adni. Többet kell adni, mert az ugyanaz kevés a hazaival szemben. A mi mostani légiósaink mind ilyenek. Tudnak dolgozni, tudnak harcolni a csapatért, ami az eredményeken is meglátszik. A fiatalokkal kapcsolatban pedig hasonló a helyzet. Nekik is többszörösen meg kell feszülni, bizonyítani, hogy a csapatnál a helyük. Érezzék azt, hogy a Ferencváros öltözőjébe eljutni egyfajta kiváltság, az nem mindenkinek adatik meg. És akár légiós, akár fiatal, akár idősebb játékosokból áll a csapat, annak mindig egyfelé kell húznia, együtt sokkal hatékonyabb minden. Az együttbe beletartozik a Fradi fantasztikus szurkolótábora is. Aki ezt elfogadja, és ezért küzd, az mindegy, hogy légiós vagy fiatal, az fradista lesz, általuk előrébb jut a Fradi.

– És a még fiatalabbak? Hogy vannak a gyerekek?
– Köszönöm, jól! Mindketten az anyatejjel szívták magukba a Fradi szeretetét. És persze szeretik a labdát. Filip a Fradi U98-as csapatának a tagja, csatárt játszik és nagy alázattal, szorgalommal teszi a dolgát. Legjobb barátja csapattársa, Lipcsei Krisztián. A kisebbik fiam, Áron öt éves, most kezdi megszokni a meccsek légkörét, ő is imádja a labdát.

– Lám-lám, már abban az U98-as csapatban is kialakult egy Dragóner-Lipcsei barátság és tengely. Petivel közismerten jó baráti kapcsolatban vagy. Voltak mások is, akikkel hasonló baráti viszonyba kerültél?
– A beszélgetésünk során óhatatlanul megemlítettem már a nevüket. Lipcsei Peti mellett, Mátyus Jani, Albert Flóri, Horváth Feri. És még hosszan sorolhatnék neveket, mert nagyon fontosnak tartom, hogy lehetőség szerint ne csak csapattársak legyünk, hanem baráti kapcsolatok is kialakuljanak, sokkal könnyebb a közös célokért úgy küzdeni.

– Még egy rövid kérdés, így a beszélgetés vége felé. Sokakat érdekel, miért pont 26-os számú mezben játszol?
– Pályafutásom elején a posztom határozta meg a számomat, így 3-as voltam. Amikor az atlantai olimpiai válogatottban játszottam, ott a 17-est kaptam, a sikerekkel és a társasággal együtt az is hozzám nőtt. Amikor 2000-ben másodszor is hazajöttem a Fradiba a 17-es foglalt volt, a 26-ost választottam, azért mert akkor éppen 26-szoros bajnok volt a Fradi. Hála Istennek lett ez később 27 és 28 is, én azonban ragaszkodó típusú ember vagyok.

– A sérülésedről is kell, hogy kérdezzelek. Mikor láthatunk újra a pályán?
– A műtét jól sikerült, kedden a varratokat is kiszedték. Egy-két napon belül a még látható duzzanat is elmúlik. Már kerékpározom és futok, hogy a kondival ne legyen baj. Készül már egy speciális maszk is, ha minden jól megy 3-4 hét múlva, tehát még ebben a bajnokságban a pályán szeretnék lenni.

– És a legvégén az utolsó, szokásos kérdésem. Mit üzensz a Fradi szurkolóinak?
– A Fradi nem egy csapat. A Fradi körül kialakult egy életérzés, amit fradizmusnak is hívnak. És ettől mindez egy nagy családként működik. A szurkolók is részesei ennek a családnak. Aki igazi szurkoló, annak ezt nem is kell mondjam, úgy szeressék ezt a családjukat is, mint az igazit. Minden jól működő családban lehetnek viták, kisebb veszekedések, de nem ettől család a család. Sokkal inkább az együtt megélt örömöktől, sikerektől, hogy van kire és mire büszkék lennünk. Legyünk büszkék egymásra! Mi játékosok a szurkolókra, a szurkolók pedig a csapatra. Együtt megint visszajutunk a csúcsra, ahonnan szívem szerint sohasem jönnénk le. Hajrá Fradi!

Simon Sándor

A beszélgetés ideje: 2009. április 30.

Hozzászólhat, vagy visszanézhet a saját oldaláról.

HOZZÁSZÓLÁS






Legutóbbi hozzászólások

Az FTC Baráti Kör honlapja

  • Felelős szerkesztő: Simon Sándor
  • A honlapon megjelent tartalomban való közreműködésért és munkáért külön köszönetet mondunk
  • Szántay Balázsnak (tudósítások megemlékezésekről, összejövetelekről, fotók)
  • Simon Józsefnek (statisztikák)
  • Dluhopolszky Lászlónak (karikatúra, humor)
  • Harsányi Györgynek (fotók)
  • Email: ftc.barati.kor@gmail.com
  • Köszönjük, hogy megtisztelt a figyelmével! Várjuk észrevételeit, javaslatait!

  • Legutóbbi hozzászólások

    Dr. Csanádi Árpádra és Schlégel Oszkárra emlékeztünk

    Bejegyzés ideje: 2010. szeptember 19.
    Szerző: Simon Sándor

    Születésnapi beszélgetés Fitos Lászlóval

    Bejegyzés ideje: 2010. február 27.
    Szerző: tibu1

    Kísérleteztünk

    Bejegyzés ideje: 2009. november 14.
    Szerző: Simon Sándor

    Fradi eseménynaptár: 08.16 – 08.22.

    Bejegyzés ideje: 2010. augusztus 16.
    Szerző: Simon Sándor

    Emlékművet javaslunk Kocsis Sándornak

    Bejegyzés ideje: 2014. június 16.
    Szerző: Simon Sándor